Mongol

Gondolom, kevés hely van a világon, ahol Dzsingisz Kán nevét áhítattal és szeretettel ejtik ki, s ennek okait részletezni aligha kell. Nekünk, magyaroknak pláne nem sok okunk van a mongolokat szeretni, a mohi pusztán történő kurultáj, és az utána következő országjárásuk méltán erős neheztelést eredményezett.

Holott van bennük valami, ami bennünk is: az igaz, minden vadromantikánkkal együtt, hogy nem túl sok.
Szergej Bodrov filmje, a Mongol viszont igazi gyógyír a nyugati akciófilmeken edződött lelkekre, minden van benne, amitől sikeres és szép lesz egy nagyívű történelmi tabló: és mégis annyira más, mint mondjuk, Batu Kán és Barbarossa Frigyes. Nehéz nem-belsőázsiai szívvel és aggyal megérteni, még inkább érezni az ottani emberi kapcsolatokat, társadalmi rendet: de hát jobb is az nekünk, ha nem.

A film Dzsingisz Kán előéletéről szól, kisgyerek kortól nagykánná válásáig, s ha csak fele igaz a történetnek, akkor máris érthető, hogy miért maradt a nyomában csupán csontokkal tarkított kontinensnyi legelő.
Pedig igaz, magam is olvastam a Mongolok titkos történetét: nem egy szívderítő olvasmány, a szenvedéstörténete egytizedétől ejsze’ még Gandhiból is pszichopata lett volna.

A film mindezt mestermódon fogalmazza meg, ábrázolja, s még számottevő tanulságot sem von le belőle, nem tömjénezi a történteket, s ez óriási szó egy orosz-mongol koprodukcióban.

A főszereplő Tadanobu Asano annyira hitelesen Temüdzsin volt, hogy az embernek máris kedve lenne nyakába akasztani egy kárpótlási pert. De ugyanez elmondható a Temüdzsin-Dzsingisz Kán barátját és legnagyobb ellenfelét Jamukha-t alakító Honglei Sun-ról is, kettejük duettje pedig egyike a legszebb baráti történeteknek, amellyel megörvendeztetett bennünket a filmtörténelem.

Na nem úgy kell elképzelni ezt a barátságot, hogy mondjuk, felhívjuk egymást Húsvétkor, hanem úgy, ahogyan jobb helyeken, például Mongóliában, az ókori Rómában, vagy a székelyeknél szokás barátnak lenni: ha egyszer barát, akkor barát marad, amíg valamelyik meg nem öli a másikat.

A film történelmi leckének sem rossz, nem mondom, hogy minden hiteles lenne benne, de hát amennyire fontos nekünk a mongol nép betűhű ismerete… Elegendő annyit tudni, amennyi innen átjön, én részemről megelégedtem vele, bár arról a dédelgetett szándékomról nem mondtam le, hogy egyszer csak el kéne foglalni Mongóliát, bosszúból. Vagy kétmilliónyian maradtak, nem lenne nagy ügy. Illetve, ha valóban olyanok, mint a filmben, akkor ma is nagy ügy lenne, különösen önmagunk ismeretében.

Aztán vannak még szép villanások a filmben, például alig beszélnek benne, s mikor igen, akkor is ilyeneket mondanak, hogy: „egyszer a ló, s utána az asszony”, ami valljuk be, férfias beszéd.

Megnézni kötelező, s én csak most értesülök róla, hogy ez egy trilógia első része, na most várhatom szívszakadva a következőket…

György Attila