Pár hónappal ezelőtt figyeltem fel a magyar fővárosban erre a könyvre. Nem akárhol, hanem a metró ablaküvegén. Igencsak élelmes az Ulpius, azt mondják, olyan tulajdonosi rétege van, akik olcsón vagy ingyen használhatják a BKV bizonyos reklámfelületeit. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy újabban minden Ulpius-borító ott lóg a metró-kocsi ablakán. Tényleg. Szóval ez egy új módi, nem utcai plakát, nem a mozgólépcső mellé kiaggatott hirdetmény, hanem az üveglap maga képezi a hirdetőfelületet.
Elmondhatom, most már nem szégyellem, roppant hatásos volt a reklám, mert bevettem a cselt: hamarosan magam is egy ilyen Ulpius-féle „könyvnek látszó tárgy” – ez a kifejezés Láng Zsolt szellemi tulajdona! – boldogtalan tulajdonosának mondhattam magam. Furdalt a kíváncsiság, hogy „ezek”, pontosabban „Ulpiusék” mit tettek a kisebbik hazából való témával, mert eddigelé, ha hozzámatattak, az olyan volt, hogy nem szívesen tenném ki az ablakba. Ők pedig kitették! Lám.
Ahogy teltek a hetek/hónapok, alakult a könyv promóciója, elég becsületesen jelen volt a boltokban, s több olyan rendezvény is lezajlott, amelyen vették, s vitték. Mentség nem volt: előbb-utóbb el kellett olvasnom a 304 oldalas művet. Nem okozott különösebb nehézséget, álmatlan éjszakát sem, elég volt hozzá két felbruttósított délután, hiszen puffasztott tartalomról van szó, legalább tizenkét pontos betűk vannak benn, és mindössze huszonhét sort tartalmaz néha egy-egy átlagon felüli oldal.
Van a szerzőnek némi médiás előélete. A viszonylagos ismertség, a történelmi név – főleg e keleti végeken – már fél garancia a sikerhez. Fel lehet kelteni a figyelmet. Annyira magától értetődő, mint egy híres recept a Bornemissza Anna szakácskönyvéből, amely így kezdődik: „Végy egy ökröt…” De honnan? Hogy? Nem nyúlról van szó! Szóval: végy egy közepesen ismert médiaszemélyiséget, akinek jól hangzik a neve, mellékelj hozzá lektorként vagy fülszöveg-íróként egy ismert politikus-feleséget, és a siker egyik fele máris adott.
Biztos, hogy így sikerült a figyelmet felkeltenie a kiadónak. Lám: én is megszereztem és olvastam ezt a munkát. Túléltem, hiszen itt vagyok.
De vajon, hol bujkál az igazi siker másik fele? Érték-e ez? Olyan-e? Egyáltalán megmarad-e? Fog-e rá emlékezni valaki, ha elhalkul a reklám?
Abban a reményben haladtam a könyv belseje, majd a vége felé, hogy valami csoda folytán megtalálom a „posztmodern lányregényt”, az „álmokról, szerelemről, kastélyról…” szóló történetet. Voltak ugyan halvány utalások Erdélyre, a Székelyföldre, utazásokról is szó volt, hosszú oldalakon át, de úgy éreztem – és most is úgy érzem –, hogy a szerzőnek semmit, de semmit sem sikerült megragadnia a lényegből, abból, amihez most a reprivatizáció és a házassága révén hozzá lehetett és kellett volna jutnia. Más a szerző és más a regényben szereplő hős. A párhuzamosságok a saját és a művi életben azonban látszanak és közismertek. Úgy gondoljuk, hogy a szerzőnek még sokáig kell ezeken a kies tájakon élnie, hogy valóban lássa a lényeget, és képes legyen érzékelni valamit a semmihez nem hasonlítható hangulatokból. És a földi valóságból. Ebből a huzatos székely légtérből, ahol nemerék szaggatják az arcot. És a fenyőket is. Nyilván. Aztán az sem ártana, ha kissé foglalkozna a műfajelmélettel, hogy ne járjunk úgy, mint ebben az esetben, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy a szakácskönyv-kezdeményhez jár-e a regény-kísérlet, vagy fordítva: ez utóbbihoz az első? Mindkettő torzóként maradt meg a látóterünkben. „(S)noblesse oblige!”
Simó Márton
Ugron Zsolna: úrilányok Erdélyben. Ulpius ház Könyvkiadó, Budapest, 2010. 304 oldal.