Mikor született a legnagyobb székely?

Orbán Balázs ismeretlen fotója (Molnár Attila gyűjteményéből)

A lengyelfalvi római katolikus plébánia anyakönyvéből egyértelműen kiderül, hogy 1829. február 3-án látta meg a napvilágot, Balázs napján. Székely András plébános keresztelte meg február 9-én. „Az újszülött neve: Illustrissimus Blasius, Baro, Orbán, Johannes, Paulus. Szülei (parentes): Illustrissimus  D. Baro Joannes Orbán et Illustr.  D. Eugenia Knecht, vero nomine Foresti. – Keresztszülők: Illustrissimus Dominus Comes Jóannes Haller et Magnifica D. Anna, Ugron, – helyettesíti (substitutus patrinus): Mag. D. Bölcskövi, capitanus.” – olvassuk a Bányai János által szerkesztett Székelység, 1940. évi 3-5. számának 19. oldalán. Ám ez a dátum igen sok publikációban tévesen szerepel, többen, több helyen is 1830. február 3.-ra keltezik a születést.

A ködösítéshez tisztelői és barátai is hozzájárultak, hiszen a halála évében, 1890-ben, a későbbi unitárius püspök, Boros György által szerkesztett Orbán Balázs emléke című kis füzet is e téves dátumot közli. Egyébként maga Orbán Balázs szintén gerjesztette a bizonytalanságot, hiszen az udvarhelyi római katolikus gimnáziumban egy évvel fiatalabbnak vallotta magát – igaz, akkor ezt beiratkozáskor nem kellett papírral igazolni –, és 1848. május 5-én, az Utazás Keleten című munkájában megjegyzi, hogy „alig virult éltem felett 18 tavasz”. Különböző lexikonok, életrajzok használják tévesen ezt az adatot. Újabban az interneten is fellelhető mind a két változat.

Bányai János egyértelműen tisztázta az 1829. évi dátum helyességét, ugyanezt, az 1979. évi százötven éves évfordulón M. Hubbes Éva történész-levéltáros is megtette a Művelődésben, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon ezt a dátumot használja, akárcsak Erdélyi Lajos, aki a hátrahagyott fotókat rendszerezte és két kötetben közölt vonatkozó kísérő-tanulmányokat.

A Bányai János által közölt anyakönyvi lap

Az 1990-es években, amikor szobrot emeltek, emlékszobát terveztek és műveit újra kiadták, a székelyföldi kutatók fel kívánták számolni a bizonytalanságot. Székelyudvarhely önkormányzata meghallgatta a szakvéleményeket és megfelelően döntött, amikor kőbe, fába vésette, bronzba öntette Orbán Balázs nevét és személyes adatait, a dátumok rendben vannak, helyesek. A további félreértések elkerülése végett – hiszen lesznek a jövőben még kerek évfordulók – rögzítenünk kell az emlékezetünkben a valóságnak megfelelő születési és elhalálozási dátumokat: a “legnagyobb székelynek”, “csontbárónak” is nevezett polihisztor Lengyelfalván született 1829. február 3-án és 1890. április 19-én hunyt el Budapesten.

Bronzplakett a szejkei síremléken

* * *

Megismételhető-e a pillanat?

Most Orbán Balázs születésének 184. évfordulója szolgáltatja az alkalmat arra, hogy előtérbe kerüljenek a XIX. századi fotográfiák, az első erdélyi fényírók művei, s hogy általuk régvolt embereket és tájakat idézzünk vissza a múló időből.

Február 3-án, vasárnap, a „legnagyobb székely” főtéri szobrának koszorúzása után nyitják meg a Haáz Rezső Múzeumban a Megismételt pillanat című fotókiállítást. Ennek a kiállításnak az anyaga Veress Ferenc és Orbán Balázs felvételei nyomán áll össze, oly módon, hogy kortársunk, a marosvásárhelyi fotóművész, Fekete Zsolt (sz. 1967) az elődök nyomába szegődött és másfél-száz év múltán újrafotózta a helyszíneket. Évtizeden át tartott ez a következetes munka. Arra is figyelt, hogy „a látvány leképezése” minél inkább emlékeztessen az egykorira, megkereste a hajdani fényképezési pontokat. Itt nem holmi megapixelek felvonultatásáról van szó, hanem nagyon komoly alkotómunkáról, amely ugyanakkor az időnek egy másik arcára is vissza szeretne utalni. Tegyük hozzá: sikerrel. Fekete Zsolt képei Az idő fényképe című fotóalbumban is megjelentek a Méry Ratio Kiadónál (2010).

A Jézus-szíve kápolna Orbán Balázs idejében (1865 körül)...

Veress Ferencről (1832-1916) tudjuk, hogy övé volt az első fényképészeti műterem Erdélyben. Kutatta, fejlesztette maga is az akkori fotográfiai eljárásokat és roppant fontosnak tartotta, hogy a fénykép közgyűjteményekbe kerüljön. Társadalmi és társasági kapcsolatai révén „photográfiai és festészeti” műterme egy fontos találkozóhellyé vált a kincses városban, a „kuncsaftok” közé tartozott Brassai Sámuel, Munkácsy Mihály, Jókai Mór. Rokona, Apor Károly báró jóvoltából – akit amatőr szinten ugyancsak vonzott a fényképezés, ő a Bolyaiakról készített nem túl jó minőségű, de felbecsülhetetlen értékű fotókat – gyakorlatilag az egész erdélyi elitet végigfényképezte. Számára ez megélhetést is jelentett, de minden fórumon hangoztatta, hogy „nagy szolgálatot tehetne a hazai fényképészet (…), ha minden olyan régiségeket, várakat, ó kastélyokat, templomromokat, barlangokat (…), amíg még fenn vannak, de csak egy évtized múlva is eltűnhetnek, fényképészetileg levenne és a jövő kornak hátrahagyná”. Egyébként végezte is ezt a vállalt feladatot, fotóriporterként, dokumentátorként lépett ki a műteremből és a környezetében fontosnak tartottakat kitartóan fotózta, szaklapot szerkesztett (1882-1888), a kolozsvári egyetemen tanította is a fényképezést (1881-től).

Orbán Balázs (1829-1890) amatőrként fotografált, de úgy tűnik, hogy igencsak megfogadta Veress ajánlását. A fényírás kutatói megállapították, hogy emigrációja során, nagyon fiatalon, amikor az ember fogékony az újdonságokra – már az 1850-es évek elején – Victor Hugo társaságában tanult fényképezni. Amikor 1862 és 1868 között bejárta a Székelyföldet, hogy nagy monográfiájához adatokat gyűjtsön, „a legmesszebbmenő fizikai vagy időbeli utazásra is hajlandó volt, gépét fáradhatatlanul felcipelte a nehezen megközelíthető sziklás kilátópontokhoz, csak azért, hogy egy különleges szép szögből örökítse meg a tájat” – írja róla Erdélyi Lajos.

... és ugyanott majd' másfél évszázad múltán (Fotó: Fekete Zsolt)

Nem volt igazi „fényíró festőművész” – folytatja Orbán Balázs felvételeihez kapcsolódó gondolatait Erdélyi, aki Sütő András és Mikó Imre segítségével gondoskodott a képek közkinccsé tételéről olyan időkben is, amikor alig eshetett szó a múltunkról s annak bennünk élő képéről –, de jó tudni, hogy „fotóexpedícióit” Orbán egymagában oldotta meg. Jól ismerte a tájfelvétel korlátait. „E táj oly mérvű, hogy azt egy képlap szűk keretébe beilleszteni nem lehet” – jegyzi fel a Bucsecs sziklaormait csodálva. A fénykép nála „csak” eszköz, amely arra szolgál, hogy az aprólékos műgonddal megírandó könyvben a rajzolt illusztráció nyersanyagául szolgáljon. Talán maga sem vette észre, hogy akaratlanul is egy új művészeti ágban dolgozva hozza létre annak esztétikáját, és így nála a fényírás is legalább akkora értékkel bír, ha nem nagyobbal, mint a monográfusi munka.

Úgy tűnt, hogy a kutatóknak sikerült a létező Orbán Balázs által készített felvételeket hiánytalanul beazonosítaniuk. 1993-ban a Magyar Fotográfiai Múzeum adta ki a legteljesebb válogatást. Ha nem is maradtak fenn hiánytalanul a megszületett képek, de a Székelyföld leírásában található rajzok visszautalnak rájuk. A különböző katalógusokban összesen 151 fotót lehet összeszámlálni, de korántsem biztos, hogy ennyi maradt fenn, bármikor felbukkanhatnak még újabbak. A vonatkozó szakirodalom egyre terebélyesedik és a publikációk száma folyamatosan bővül.

Orbán Balázs két barátjával (Molnár Attila gyűjtése)

Ehhez a kiállításhoz a Román Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága kölcsönzött 15 eredeti Orbán Balázs- felvételt. A kiállítás anyagában ugyancsak eredeti Veress-fotók is láthatók.

Azt írta Lengyel Beatrix, a Magyar Nemzeti Múzeum kurátora, hogy „3 az 1-ben kiállítás” a mostani – ugyanis egy korábbi változatban Budapesten volt látogatható az összeállítás múlt év augusztusában-szeptemberében. Az udvarhelyi megnyitótól számítva azonban immár „4 az 1-ben”, hiszen a szervezők három ismeretlen felvételt is bekértek Molnár Attilától, amelyek Orbán Balázst ábrázolják. A Csíkszeredában dolgozó Molnár Attila (sz. 1975), az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület (EFME) elnöke elmondta, hogy ő, illetve az egyesületük „most került be a képbe”.

Utasítások a rajzokat készítő képzőművészeknek (Román Állami Levéltár Maros Megyei Fiókja gyűjteményéből)

Feltételezi, hogy „Homoródszentpálon vagy környékén lennie kell Orbán Balázs fotónak, mert egy helybeli ember látott ilyent, igaz, hogy egy románul beszélő házaspárnál, akikhez családi hagyatékból került egy olyan album, amelyen már nem tudják beazonosítani az ábrázolt embereket”. Az állítja, hogy az egyik kászoni iskolában látott fénykép-másolatot, mely az egykori fürdőt ábrázolja [egyébként a Kászonokban a XIX. században több fürdő is működött, egynek a rajzát Orbán Balázs is közli], s úgy tudni, hogy az ottani iskolaigazgató erről a képről pontosabb részletekkel tud szolgálni. “Nem volt még időm oda is eljutni” – mondja a szakember, de előbb-utóbb talán sikerül felkutatnia az eredetit.

Az EPME és Molnár Attila jóvoltából kiderült, hogy a párizsi Musée D’Orsey múzeumban van egy olyan felvétel, amelyen Orbán Victor Hugo társaságában látható [?], s ahol feltételezhetően ő az ismeretlen fiatalember.

Azonban nem emiatt esik most szó a fotótörténeti kutatásokról. Molnár Attila három felvételt bocsátott a Haáz Rezső Múzeum rendelkezésére, amelyek bizonyítottan Orbán Balázst ábrázolják. Mindhárom aradi műteremből származik. Az első felvételen barátaival látható a “csontbáró” (Molnár Attila szerint Simonffy Károllyal és Fátyol Károllyal – 1863 körül). A másodikon egyedül, nyírott szakállas, hátrafésült hajú fiatalember, de a jellegzetes, kipödört bajusz nélkül (erre mondja Molnár, hogy “ezt az Orbán Balázst nem ismernénk fel az utcán” – 1864-1865-ös lehet a felvétel). A harmadik képen kucsmával a fején, kissé hosszabb szakállal és „alakulófélben” levő, immár “jellegzetesebb” bajusszal, szakállal látjuk viszont a „legnagyobb székelyt”. Feltételezhető, hogy ez néhány évvel később készült.

Pesten és Budán mindig díszmagyarban járt

Molnár Attilának vannak még Orbán Balázst ábrázoló képei, sőt gyanítja, hogy sikerült egy olyant is megszereznie – ugyancsak Aradról –, amely egyik barátnőjét, szerelmét ábrázolja. Vannak még titkok Orbán Balázs körül, érdemes és kell is foglalkozni a munkásságával, hiszen a tárgyi emlékek is fontosak az érzékenyen árnyalt összkép alakításában. A pillanat nem ismételhető meg, de a táj benne marad az időben.

A mai fotográfiák is fény-nyomatok, amelyek mulandóságunk ellenére, a változás dacára is folytonosságot sugallnak, lépcsők az időben. A lépcsők teste a mi életünk, amelyben itt voltunk jelen.

A Molnár Attila révén közkinccsé vált három kép (Veres Nándor felvétele)

A kiállítás megnyitóján köszöntő beszédet mond Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója. A kiállítást megnyitja Elekes Botond, a Magyar Unitárius Egyház főgondnoka. Házigazda Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója. A kiállítás március 13-ig látogatható.

A kiállítás szervezői: Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja Sepsiszentgyörgy, Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala. Együttműködő partnerek: Méry Ratio Kiadó, Méry Gábor kiadóigazgató, Román Állami Levéltár Maros Megyei Fiókja, Magyar Fotográfiai Múzeum, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület.

A rendezvénysorozat stratégiai partnere az Udvarhelyi Híradó Kft., az általa működtetett országos és regionális terjesztésű lapok, valamint a Székelyhon hírportál.

A kiállítást a következő hónapokban Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen is megtekinthetik az ottani érdeklődők.

Simó Márton

A székelyudvarhelyi Orbán Balázs utca egy múlt század elején készült képeslapon