A kétfalusi kultúrház tetejét amióta lecsapta egy késő őszi vihar, úgy megbolydult a falu, mint annak idején, kollektivizáláskor, amikor a földek és állatok, gazdasági eszközök kényszerű beadása után az volt a tét, hogy lehet-e még élni ebben a faluban. Kétfalu amolyan átlagos udvarhelyszéki település, nincsen éppen a világ végén, de az oda vezető út innen indul.
A falusi ember csak úgy egyszerűen fogalmaz: lecsapta a szél, holott akár azt is mondhatná: összerontotta, a lényeg az, hogy lapossá lett a tető, mintha méteres hó súlya nyomta volna oda. Az épületet az újságban a művelődés hajlékaként említették volna, ha valakit egyáltalán érdekelt volna az eseményszámba menő történés, a polgármester művelődési háznak mondta a falugyűlésen, és felsóhajtott: milyen kár, mert éppen az idén szerettük volna elnevezni a régi tanítóról, aki a házasoknak színdarabokat és a fiataloknak táncot tanított valamikor. A régi szép időkben, ahogy mondani szokás. Egy rekedtes hang a hátsó asztaltól – mert a gyűlést kénytelenek voltak a kocsmában tartani, tekintve, hogy az egykori kántori lakot, amit utolsó meglévő középületként a szövetkezet székházként használt, pár éve eladta és az élelmes idegen rögtön el is bontatta – felkiáltott: – Ideje is lenne legalább egy kopjafát állítani a sírjára, mint minden más rendes községben! A falubeliek pedig – még ha tudják is, hogy máshol Népháznak, a legújabbakat közösségi háznak titulálják – kultúrházként emlegették, mióta a harmincas években egy kis közbirtokossági meg egyházi kezdőtőke, no meg évekig folytatott adakozás, nőszövetségi gyűjtés után közmunkában felhúzták a helybeliek. A falusi ember mostanság nincsen becéző kedvében, és amúgy is szereti néven nevezni a dolgokat, még véletlenül sem mond nyílászárót, hanem azt ejti ki a száján, amiről éppen szó van: ajtó, ablak.
Közben a cserepek egy része lehullt a fal tövébe, a szarufák, mint súlyos baleset, nyílt törés után a csontok, fehérlő csonkjaikkal ide-oda meredtek. Még szerencse, hogy száraz ősz volt, hanem agyonázott volna a mennyezet.
A tanácsnál addig-addig lémitáltak, hogy mit lehet tenni: pályázatot kell írni, kormánysegélyt kérni, hogy közben egy ép lécdarabot se mentett meg senki a tetőből. Október végén, az utolsó napokban újból falugyűlést hirdettek, a polgármester újból lelkesítő beszédet tartott, de nem mentek egyről kettőre, mert olyanok is voltak, akik nyíltan feltették a kérdést: szükség van egyáltalán erre az épületre? Érdemes annyi pénzt beleölni, új tetőt készíttetni? Mert egy-két toron kívül egész áldott esztendőben semmi sem történik benne, még szüreti bál sem volt évek óta, azóta a városi unokák el is szoktak a nagyszülőktől, inkább nyári táborokba járnak, isten tudja, merre…
A szociális munkásokra többen is gondoltak. Itt volt az idő, hogy még egy fájó dolgot rendezzenek: hogy aki szociális segélyt kap, az ténylegesen is végezzen valami közmunkát. Aztán rövidesen kiderült, hogy már szinte senki nem kap ilyen juttatást, az öregek azért, mert nyugdíjasok, a fiatalok, akik munkanélkülivé lettek lassacskán, próbálnak máshol keresethez jutni, aki pedig dolgozhatna a közért, az nem arra való…
Másnap egy szakember jött ki fényes autóval valahonnan a városból, méricskélt, kávézott a kocsmában és beszélgetett az emberekkel, aztán pár nap múlva olyan árajánlatot tett le a tanácsnál, hogy a postás amikor a faluban elmondta az embereknek, csak annyit hörögtek a gazdák: ez rablás, vagy mások azon sóhajtoztak, hogy még ha volna is erre pénz, annyival házat lehetne venni a faluban, földdel együtt.
Októberben tehát semmi nem történt az ügyben, hiába ígérték valakik, hogy munkaerő-átcsoportosítás meg valami forrásfeltárás után hozzálátnak a dolognak. Aztán az utolsó napokban egy reggel a gazdák, a tejcsarnoktól hazafelé menet a szokásos reggeli terefere után nem kávét meg festett pálinkát ittak a korcsomában, hanem felmásztak a tetőre, csúszdát készítettek az ép cserepeknek és az egészet berakták az épület előterébe, szétbontották régi-régi szeghúzó fejszéikkel a tetőt, külön rakásba gyűjtötték az ép faanyagot és jól letakarták. Aztán fekete fejkendős öregasszonyok jöttek a déli harangszókor, valahonnan előkerítettek egy hosszú kecskelábú asztalt, patyolat fehér kendervászonnal leterítették, a legszebb porcelán tányérokat szedték elő a kosaracskáikból, töltöttek minden férfinek egy-egy unitárius pohár pálinkát és tálalni kezdték az ételt, nem nézve, hogy saját urán kívül hány embernek kell ennie adnia egy-egy asszonynak. A férfiak mint halotti torban, olyan csendben állták körül az asztalt, sánta és derékfájós meg reszkető kezű aggastyánok álltak az ünnepélyes csendben, aztán, hogy senki nem szólt mint szószóló, egyik asszony hangosan kezdte mondani a miatyánkot. A többiek mondták utána. Pohár nem koccant, evőeszköz nem csendült az étel ideje alatt. Ha idegen is lett volna köztük, talán pillantásával azt kereste volna, hol van a halott.
Hát ott volt mellettük, a régi táncok és bálok, a katonabúcsúztatók, keresztelők és kosaras bálok emlékeinek fészke, a kultúrház. A mindenki kultúrháza.
Délután lapos tetőfélét kezdtek ácsolni, aztán házról házra jártak és félretett szarufákat, lécdarabokat húztak elő a hátsó udvarokról, felrakták egy hosszú szekérre, a másikra pedig kopottas bontott hódfarkú cserepeket, mert hát minden gazdának kell legyen az udvarán, ha pótolni kell egy lecsúszottat. Estefelére készen volt a tető. Olyan vénemberek másztak fel a tetőre födni, akik az úton is már régóta bottal baktatnak… Aztán sietett mindenki haza, mert állat van, mert dolog van minden háznál.
Halottak napja következett, hát ezért volt olyan fontos a tető dolgát elrendezni. Minden házhoz, még a régóta üresen állókba is vendég érkezett. Fekete ruhás vendégek, akik halkan beszélnek, akik a legjobb lábbelijüket sem sajnálják, hogy a sáros temetőúton kibaktassanak a dombra. Akik mindenkinek köszönnek, mert mindenkit ismernek, itt meg a világ messzi sarkában lakókat is.
Kétfalu kultúrházáért azóta több pályázatot is írtak. Na nem a helybeli képviselők, tisztségviselők, tanácsosok, jaj, azoknak talán idejük sincsen ilyesmire, hanem egyiket egy harangöntő, aki külföldön dolgozik, másikat egy nyugdíjas tanító, aki három egész esztendőt tanított a faluban fiatal korában, harmadikat egy innen elszármazott lelkész, uniós pályázatot, nem akármilyent! Hogy pénz nem jött mégsem, az nem Kétfalu hibája, hanem az unióé, amelyik sétafikás tapasztalatcserékre, közös fellépésekre, a kultúrák együttélésére bőven mérte volna a jurót, de kultúrra? Azt nem. Sem székre, sem cserépre, sem függönyre, még csak cseréplécre se, szóval semmi olyasmire, amire éppen szükség lenne, hogy az az épület betöltse azt a célt, amiért annak idején közmunkában felépítették.
De Kétfalu azért mégis uniós falu. Nem azért, mert a neve szerint sem egyet ér (bár erről egyáltalán semmit nem sejtettek előre azok, akik a régi-régi két település közötti részre építkezvén, lassan-lassan egybeolvasztották), hanem inkább csak azért, mert a kétfalusiak is észrevehették, amire korábban, az őszi vihar előtt jóformán oda sem figyeltek: itt élni egészen más. Másabb, mint amikor még a sokcsillagos zászlósok nem öleltek kebelükre.
P. Buzogány Árpád