Kísérlet színekkel, női arcokkal és borral

Fotó: Dávid Botond

Dávid Botond nem az a fotográfus, akire otthon ráomlott egy műterem, és nem képes a gyermek- és ifjúkori, meg a családi hagyományok bűvköréből kilépni. Adottak a lehetőségek, adott a technika, a tehetség, és ilyenformán semmi akadálya annak, hogy minden elérhetőt kihasználjon. A „dolog” maga azonban nem ennyire egyszerű. Mind lehet egy helyen jelen a maga pazar mivoltában a sok evilági jó, a szín, a kép, a táj, az arc, a mozdulat, ha nincsen meg, ha nem mutatkozik általuk a műteremtésre fordítható ihlet. Olyan ez is, mint az uralkodói intézmény: sok fele-király, annál is több trónbitorló, és rengeteg felejthető zsarnok van, de igazi király sokkal kevesebb… Szóval: hozzá kell adni a művekhez azt a többletet, ami a legtitkosabb sajátunk, hogy valóban a látvány szervező-urai lehessünk és így mutatkozhassunk meg a világ szeme előtt.

Sike Tamás, Dávid Botond és Bencze Gábor

A mostani kiállítás megnyitása környékén azt nyilatkozta a szerző, hogy a fekete-fehér korszak után elérkezettnek látta az időt, hogy színes fotókkal hozakodjék elő.

Manapság azonban csapda a színes technika. A számítógépes programokkal és nyomtatókkal manipulálható fotográfiák olyanokká válnak pillanatok alatt – mindössze néhány mesterségbeli alapfogás és gombnyomogatás szükségeltetik hozzá –, amilyen sajátosságokat elvár tőlük a tömegízlés, a sajtó vagy a reklámipar. A csúcstechnika elsősorban a tömeget és a boltot szolgálja. A fényíró azonban jóval kevesebb ennél, hiszen egyedül van, de ugyanakkor beláthatatlanul több a saját(os) szuverenitás által! Ezeknél a fotóknál igen szerencsés ötlet volt a bor és a nő „házasítása”. A kettő együtt – és külön-külön is – egyfajta létezés-esszencia.

Fotó: Dávid Botond

Jól lát és jól halad Dávid Botond a kettős élmény mentén, megteremti, megtartja és megmutatja azt a legemlékezetesebb pillanatot, amely egyébként csak az exponálás időketrecének a határain belül létezhetett volna. „Ha az esemény véget ér, a kép mindig megmarad, és olyan halhatatlansággal (és jelentőséggel) ruházza fel témáját, amilyen különben sohasem jutott volna osztályrészéül” – idézte igen találóan Murányi Sándor Olivér író Susan Sontagot a kiállítás megnyitásakor, majd hozzátette, hogy a fotográfus „a történetben rejtőző pillanatot ragadja meg”. „Mindössze” ennyi az egész. Kísérlet, ami megmarad a szín, az arc és a bor által a „fényíró” jóvoltából.

Simó Márton