Kik vannak még bennünk? Milyenek a kölcsön-arcaink?

MaszkUra a Háromszék Táncegyüttes előadásában a 3. Össztánc Ősszel műsorán

A viszonylag friss – a Háromszék Táncegyüttes által Sepsiszentgyörgyön október közepén bemutatott – MaszkUra táncprogram igazi kultúrtörténeti sűrítmény, az ősi sámántánctól vezet el kelettől Közép-Európáig, a Balkánig, a modern kor, vagy pontosabban a félmúlt tánckultúrájáig. Az egészestés műsort az álarc problematikája gerjeszti. Nem ad magyarázatot arra, hogy a maszk mire jó, „mindössze” annyit tesz, hogy körbetáncolja, bemutatja a problematikát.

Vajon mire való, ha eltakarjuk az arcunkat? Mássá leszünk-e általa? A vendégarc akár olyan vonásokat hordozhat, amelyek másfajta karaktert mutatnak ugyan, de az azt magára öltő egyénnek a felelőssége duplázódhat általa. Vagy sokszorozódhat, hiszen más-más arcokkal vagyunk jelen a különböző élethelyzetekben. Szerepek ezek? Akkor mire való az igazi, ha azt csak legbensőségesebb szobáinkban és magányunk tükrében láthatjuk? Egyáltalán: kíváncsi-e valaki az igazira? Vajon mi van a nagy testi-lelki egymásra vetkőzések mögött testi-lelki szeretkezéseinkben, amikor „egyik a másikban” – hangoztatottan nagy és igazi szerelemmel keressük – „vágyunk a másikra”, s ebben a kapcsolatban legigazibb önmagunkra?

MaszkUra-jelenet

Ilyen kérdések vibráltak bennünk a színpadon működő táncosok láttán. Válasz akár több is lehet, bár egyik sem egyértelmű, és kimerítőnek sem nevezhető.

Gondolhattunk arra is, hogy a félelem, a mezítelen igazi megmutatásától való viszolygás késztet az arc-hazudásra. Valami állati örökség. Mint egy felfuvalkodott pulykakakas, mint egy vicsorgó kutya, vagy egy kaméleon. Vagy beolvadni a felöltött arc révén, vagy pedig elrettenteni a másikat, esetleg úgy megrémíteni, hogy a másik – az ősellenség, vagy táplálék-láncszemünk, vagy a másik hím – visszarettenjen egy általa elképzelt cselekvéstől. Nagyobbnak, többnek, rendíthetetlennek szeretünk mutatkozni, s az archoz járulnak még a többi kellékek, a ruházat: ami már „maszkuraság”, amelyet, ha felöltünk teljes testi mivoltunkban átlényegülünk valami egyébbé. Nem tudni, hogy győzünk-e? És ki az, aki valóságosan győzedelmeskedik? Fogalmunk sincs arról, hogy ez által megmaradhatunk-e? Túlélhetünk-e? Vajon lát-e minket az istenség – ha már ember-fölöttit is beleviszünk a titokzatosságba –, akit mi egy saját magunk által kreált maszk mögé képzelünk oda az égbolt mögé? Ideiglenesen talán igen. Hosszútávon nincsen menekvés, hiszen ama Nagy Szellem mindenható, s csak mosolyog fennen e gyarlóságon, és nyugodtan szemlél rejtekéből, hiszen tudja, hogy mindenképp övéi vagyunk.

Fotók: hte.ro

Végezetül mi lehet ennek az egésznek a summája? Amint annak, hogy éltünk, s voltunk ezen a földön: önmagunk kívántunk lenni, folyton-folyvást próbálkoztunk, de a köröttünk állók mindössze valami egyebet láttak ebből folyton, csak látszatot, mindig csak a külsőt. A lényegünk olyan akár, mint „Észak-fok, titok, idegenség,/ Lidérces, messze fény…”

Töprengtek mindezekről páran korábban. És fognak a későbbiekben is. Az sem jó, ha teljesen belefeledkezünk a szerep-arcokba, mert akkor önmagunk elől is eltűnhetünk örökre, mintha itt sem lettünk volna soha ezen a földön…

Simó Márton

Rendező-koreográfus:
Ivácson László

Vendég-koreográfusok:
Orza Călin, Ónodi Béla, Gálber Attila, Bordás Attila

Zeneszerző:
Orbán Ferenc

Díszlet-, jelmeztervező, művészeti munkatárs:
Furik Rita

www.hte.ro