Szerencsétlen esetben ez a két képzőművész, akinek most Székelyudvarhelyen láttuk a közös kiállítását, tulajdonképpen úgy elmehetett volna egymás mellett, hogy csak.
Gáspár Gyula Marosvásárhelyen született (1957), képzőművészeti készségeit nem a szokványos intézményi kereteken belül, hanem szabadiskolákban és különböző mestereknél – magánúton – fejlesztette. Erre szokták mondani, hogy kiszorult az oktatás intézményes formáiból. Esetleg: be sem került. Vagy: be sem akart oda jutni. Egyébként – nem titok – egy időben szeretett volna bizonyos falakon átjutni. Tudjuk azt jól, hogy a hetvenes évek végétől egyáltalán nem volt egyszerű a marosvásárhelyi művészeti középiskolába bekerülni. Akkortájt a hivatástudatos és elkötelezett fiatalok képesek voltak egy-egy ipari líceum első évfolyama után visszafelvételizni kilencedikbe, hogy művészeti szakközépbe járhassanak, s az a Székelyföldön kizárólagosan csak Marosvásárhelyen volt. Nem is beszélve arról, hogy a gyakori átszervezések és a „létszám-optimalizálások” következtében, a középiskola másik fokozata előtt megint cezúrát húztak, s ott is el lehetett vérezni. De ez még csak az első hétpróba volt, utána jött a rendes feketeleves. Ha nem vitték el az ipsét katonának, akkor kezdődhetett a felvételizgetés időszaka. A mai képzőművészek hada/java mind végigment ezeken a tortúrákon. Töretlenül ívelő karrier nagyon ritkán mutatkozott, s azt is többnyire a véletlen, semmint a kiugró tehetség „okozta”. Gáspár Gyula esetében is bekövetkezik mindez, csak egy kicsit egyénibb módon, majd a továbblépés lehetősége jön. De a Magyarországra történő áttelepedést követően (1987), ott sem a hagyományos menetrend szerint fejlődik, hanem a Fiatal Művészek Stúdiójában (FMS) zajló mozgalomhoz kapcsolódik előbb (1988), illetve a saját forrásvidékéről való társakkal dolgozik a Marosvásárhelyi Műhely nevű szervezetben – vagy másképp: MA születő MŰvek társaságában –, közismert nevén a MAMŰ-ben (1992-től). Aztán a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) is tagja lesz (1993), illetve belép a Tolna Megyei Képzőművészek Szövetségébe (1994).
Bálint Ádám budapesti születésű (1957). Ő annak rendje és módja szerint elvégzi a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát – nyilván, egy másik országban élt, ahol akkor is másfajta rendszabályok voltak –, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán festészeti és murális festészeti szakon Blaskó János és Klimó Károly tanítványaként szerez diplomát. (1982). Következik a Művészeti Alap, az FMS-hez és a MAMŰ-hoz való csatlakozás. Már diákkorában tagja az akkortájt igen jelentős INDIGO csoportnak. (1979-től) Hamarosan a MAOE és a MAMŰ következik az ő esetében is.
Az imént az írtuk, hogy ez a két ember simán és következmények nélkül elmehetett volna egymás mellett. Mondjuk úgy, ahogy két jármű halad tova. Vagy ahogyan két sodródó kő a patakmederben. Volt, lehetett szerencsés eset, ha adott volt pár közös koordináta: egyazon esztendőben születtek, a Fiatal Művészek Klubja környékén működő FMS olyan hangulatot és környezetet biztosított, ami már a KISZ-en és a szokványoson túl volt, a MAMŰ-ben pedig a „vásárhelyiség” mellett létezett egy közös hanghordozás, egy olyan érdekérvényesítő többlet, amely másutt nem volt fellelhető.
Ily módon lehettek tartósan közös pontjai a teljesen másképp kezdődő és más utakat futó művészi pályáknak. Mint ahogyan ez a tárlat is.
A kiállítást felvezető Vécsi Nagy Zoltán (VNZ) művészettörténész is utalt rá megnyitóbeszédében, hogy tulajdonképpen egy (virtuális) sakktáblán helyezkedik el a két alkotó, és szó sincs arról, hogy egyformák lennének, „csak” az a fontos, hogy ketten együtt „szolgáltatják” a játékot. Nem úgy kell értelmeznünk, hogy egyikük fekete, a másik meg fehér. Ilyen. Vagy olyan. Ilyen is. Olyan is. Patthelyzet van a játékmezőkön (ez maga a kiállítás), a szemlélő döntheti el, hogy a befogadás folyamatában éppen melyiket nézi, melyiket látja, és mit tartalmaz a fogadott üzenet. „Mindkettőjük alkotói egyéniségéhez hozzátartozik a nyughatatlanság, a sokarcúság, a látható világ megjelenítésének módozatait kereső, a művészi eszközöket változtató, a hiteles önkifejezés érdekében – ha kell szemléletet is váltó – kutató, kreatív zaklatottsággal teljes művészi habitus. Ebben ők, Gáspár Gyula és Bálint Ádám, mint művészek mindenképpen rokonlelkek.” Gáspár Gyula „munkásságának sokarcúságában konstans elemként leginkább egyfajta, a világ visszásságaira reflektáló drámaiságot vélek felfedezni, akár a kecses humorral is telített játékosságának értelmében, akár a mindennapi történések elvont elemekben megszólaltatott tragikus képi felhangjaiban” – mondotta VNZ. Ezt a sokarcúságot alaposan kimunkált portréin láttuk, ha közelebbről és kicsit távolodva néztük – szép példája enne a Párbeszéd című két különálló, de igencsak összetartozó arckép, amelyek vonásain felfedezhetjük a kommunikációs kényszerből származó undor és görcs jeleit. Gáspár Gyula nagyon figyel a részletekre, eréllyel, következetesen dolgozik és drámaiságot kényszerít a képeire. „Bálint Ádám képeinek sokarcúsága kevésbé szembeötlő – folytatta VNZ –, a kiállításon egyrészt a művész énjének a világ-egésszel való sikeres érintkezéseit tanúsító pasztelljeit láthatjuk. Ezek, melankóliával telített (…) finom hangulatváltozások lenyomatai, ahol a képfelületként szolgáló papírnak (…) sámándobként is felfogható felületén, mint egy érzékenyen rezgő membránon, a krétavonások, a pigment-foltok mintha az égből vagy a múlt kútjából irányítottak volnának, magukhoz kötve a gondolatok, érzések alig észrevehetően bontakozó mélylelki és egyben kozmológiai dimenzióit.”
Simó Márton
A kiállítás anyaga nem fért be a Művelődési Ház kiállítótermébe, úgyhogy a kimaradt, de sikeresen „mellékelt munkák” – szintén egymás társaságában – jól megférnek az emeleti oszlopos teremben. A tárlat december 7-ig naponta 10 és 20 óra között látogatható.