Egyáltalán nem okozott csalódást a Csík zenekar Székelyudvarhelyen. Már a koncert bevezetőjében megtalálta azt a hangot és a hanghordozást, amellyel közelebb tudott férkőzni a helyi közönséghez. Ahogy mondani szokás: valósággal vibrált a levegő a színpadon, s a taps is kijárt minden egyes tartalmi egység után. És nem akármilyen taps volt, igazi, erős, vasból való, szívet melengető, biztató. A fíling jele. Csík János ezúttal is rövid történetekkel, anekdotákkal színesítette a rövid bevezető- és összekötőszövegeket. Minden egyes nóta tetszetős volt, még az olyan botfülűeknek is, amilyenek mi vagyunk.
Ahogy bontakozott kifelé, s áradt át/belénk a hangok versenye – mert ők hagyták, hadd menjen, s mi, azaz a közönség engedte, hogy jöjjön –, egyre inkább közelebb kerültünk azokhoz a pászmákhoz, amelyeket – saját bevallása szerint – a Csík azért iktat be, hogy magához édesgesse azokat, akik fülük botját sem mozdítanák egy hagyományos táncház-zenét játszó együttes muzsikájára. Többek között és történetesen a Hobo Blues Band száma, Beethoven „örökzöldje” és a Most múlik pontosan… című híres Quimby-remake volt ilyen. Mintha a HBB-számnál lankadt volna kicsit a figyelem, hogy aztán az egykori Quimby-számnál ismét felerősödjék. Igen, mert ismét megjelent a motívumhalmazban a nép maga, igen erős mezőségi és küküllők-menti dallamtöredékeket lehetet most is felismerni, sőt – úgy rémlett – ez alkalommal még hozzáadtak valamit, egy kicsit úgy cifrázták, mint másutt és máskor soha.
Ilyenkor lehet rádöbbeni arra, hogy tulajdonképpen nem is a szöveg, hanem a csodálatos népies hangzás az, ami naggyá teszi ezt a dalt. Másodlagos benne a szó, hiszen a „dallamesszencia” sokkal több az urbánus és dekadens és posztmagyar versikénél. Íme egy részlet: „Látom, hogy elsuhan/ felettem egy madár,/ tátongó szívében szögesdrót,/ csőrében szalmaszál./ Magamat ringatom,/ míg ő landol egy almafán, az Isten kertjében/ almabort inhalál.” Még gondolni sem merünk arra, hogy mit írt volna erre vissza a szerzőnek a legendás emlékű K. Jakab Antal annak idején a szintén kedves emlékű Utunk-beli Levélváltás rovatban?! Minthogy azt sem tudjuk, hogy a régi Igaz Szó szerkesztőjének szálkás betűiből miféle finom elutasító mondat kerekedett volna, amelyből simán kiolvashatjuk – ha úgy adódik –, hogy az igen tisztelt X. Y. verse „becsületes megítélésünk szerint” nem elég érett a közlésre?! Szóval ez nem egy Bródy Jánosos vagy Jim Morrisonos dalszöveg-remeklés. Ha már Quimby, akkor emlegessünk egy másik – egyébként abban a stílusban és az eredeti feldolgozásban kedvenc – nótát. Íme, álljon itt pár sor az Ajjajjajból: „Nem tudom a neved,/ Csak hallgatom, mit ugat a mély./ Szívesen szánkóznék lefele veled,/ De engem nem vonz már a meredély./ Dugd le az ujjad, dőlj meg egy kicsit,/ Míg hánysz, én tartom a fejed.” Vajon mit kezdene ezzel a Csík és a nép? Meg lehetne-e ismételni azt a hét és félmilliós nézettséget a világhálón? Ha meg, akkor az rosszabb lenne Adrian Copilul Minune Așa sunt zilele mele című remekénél. (Annak egyébként pillanatnyilag 5 millió fölötti a netes hallgatottsága a youtube-on.) Mert a népi kultúrában nem létezett ezelőtt sem ennyire költőietlen „dalszöveg”, még a Ha kimegyek én a magas tetőre… című dal vulgáris változatáé is jobb, az anyós-daloké úgyszintén, hogy Szentimrei Jenőnek az első világháború vérzivatarában keletkezett Hajlik a jegenye… című verséről (1916) és annak kávéházi születésű nótájáról és – még youtube-nélküli – méltó sikeréről ne is beszéljünk e helyt.
A koncert harmadik és befejező részében ismét önmagunkhoz térhettünk vissza. Annyira jól esett a veretes és jó sűrű muzsika, hogy nem szerettük volna, egyáltalán nem vártuk, hogy vége legyen. Bő tízperces ráadás jött még, mielőtt visszatértünk abba a hétköznapi világba, ahol ünnepeinken is villany-cigányok kornyikálnak a dobozaikkal, mihelyt látják, hogy fehér asztalhoz ülünk és valami jelesebb eseményt tennénk emlékezetessé.
Bartók és Kodály nevének emlegetése kötelező. A népé is. Hiszen indokolt, és az istenadtának még jogdíj sem jár. Viszont, ha a pop-, beat- és a szubkultúrába való kirándulást nézzük, akkor az másként nem, mindössze korszerű csomagolóanyagként fungál. Ezzel veti meg kaptánt a Csík zenekar. Üzleti fogás. Beetetés. EU-kompatibils csomagolóanyag. Valamiféle PET-palack és sztaniol. Arra jó, hogy becsapja a fogyasztót, hogy csapdába hívja, mert idebent nem annyira rossz. Mintha lenne számunkra hely. És különben: jól megférünk egyik a más mellett.
Simó Márton