Két könyv egy esztendőben

A Beszélgetés Istennel imák és prédikációk gyűjteménye

Igencsak komoly eredménynek számít az, ha egy gyakorló lelkész a gyülekezeti és a tudományos munka mellett könyveket is ír. Tódor Csaba Homoródszentpál unitárius papja azonban meggyőz minket arról, hogy ez nem annyira rendkívüli dolog, volt mire alapoznia, hiszen 2009-ben Szavak a hídon címmel tanulmánykötetet, 2010-ben Egy Isten, más palást címmel amerikai útinaplót írt. Mindenesetre: 2011-ben két újabb könyve látott napvilágot a székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadónál.

Azt mondja a szerző, hogy magától értetődő volt mindkét könyvnek a születése, hiszen a Beszélgetés Istennel a „közönséges” szolgálat révén keletkező imák és prédikációk gyűjteménye. Hatvanegy prédikáció, huszonnyolc ima és hét temetési beszéd olvasható benne. A szerzőről tudni lehet, hogy középiskolás korában – de még egyetemi hallgatóként is – költő-reménységként tartották számon, rangos folyóiratokban publikált. Biztos, hogy titkos módon a poéta ma is él/működik benne, csak azt olykor maga sem tudja, vagy nem mondja. Főleg az imáknál érezni a költői emelkedettséget, hiszen Isten-kereséséhez illik és kelletik az ihletett pillanat: „Gondviselő atyám!/(…)/ Próbállak magamhoz ragadni,/ lekönyörögni téged a földre,/ hogy olyan légy, mint egy a mi szolgáink közül.” (XXVI.), vagy: „megbocsátó arcod juttatja eszembe/ a változást hozó szelíd tavaszt.” (XXVII.) A prédikációk többnyire remekbe szabott esszék, amelyeket ugyancsak átitat a líra és az Írásból, azaz a Bibliából vett ige szelleme, mint irányító vektor. Nem tudni pontosan, hogy Tódor Csaba esetében miképp zajlik a prédikáció keletkezése, de jól érzékelhető az átgondoltság, a kiműveltség és az arányosság. A címadás azt jelzi, hogy az egyszeri használat után ismét előveszi a szövegeket. Nem a „mystic show” része nála az istentisztelet és a szentbeszéd. Amerikában elvárták (volna) tőle a mitikus-elemeket a kinti unitáriusok és univerzalisták – ezeket a történeteket az Egy Isten, más palást című útinaplóból ismerjük -, s olykor még a titokzatosságra utaló külsőségeket, a gyertyagyújtást és az ostyát, az úrfelmutatást is igényelték (volna), amikor egy-egy bevásárlóközpontra vagy sportcsarnokra emlékeztető hodályban istentiszteletre gyülekeztek, s úgy rajongtak érte – ha felöltötte az idehaza használatos palástját –, mintha valami Drakula reinkarnációja lenne. Egyébként magnóval rögzíti a prédikációit, később begépeli, stilizálja és mindeniknek címet ad, tulajdonképpen utómunkát végez, mintha önmaga lektora lenne. Felkészül ugyan minden beszédre, de úgy van ezzel, mint ahogyan egyik példaképe, Bencző Dénes nyugalmazott esperes, korábbi homoródalmási lelkész is vallja: nem lehet úgy hozzáállni egy-egy témához, hogy „most aztán prédikálok egy nagyot, hanem olyant prédikálok, amilyent sikerül”. Belülről jön a szó, megvan az ürügy, az alkalom, a kiindulópont, de roppant fontosak a körülmények is, például az, hogy vannak-e, s hányan ülnek a padsorokban, hogy sikerül-e felkelteni és fenntartani a hívekben az érdeklődést. A prédikáció pillanat-szülte és hangulatfüggő szellemi alkotás, ugyanakkor egy szabadon szállongó esszé-szerűség, amely ott rezonál a templom terében. Vers-szerűség, vagy ahhoz közelálló. Ha nem is teljes értékűen, de valamelyest vissza lehet tükrözni a papíron.

A Hit bizonyosság nélkül - a mai liberális teológia egyik fontos kézikönyve

A másik kötet is „csak úgy adta magát”. A teológia mellett filozófiai tanulmányokat folytató lelkész angliai diákoskodása idején (jelenleg a University of Manchester doktori iskolájának hallgatója). Olyan szerző művét fordította le, akivel személyesen találkozott, s aki az angolszász világ liberális teológiájának egyik legismertebb gondolkodója. Ez a mű roppant fontos alapigazságot tartalmazó kijelentésektől telített, de ugyanakkor egy vázlatos liberalizmus-történet és jelent-értelmező próbálkozás, amelyben mindvégig benne van a hogyan tovább kényszere is. Paul Rasor abból indul ki, hogy a teológia „fogalmához gyakran társulnak akadémiai, misztikus, vagy technikai fogalmak, amelyek elvont dogmákra összpontosítanak. Ennek ellenére a teológia célja tulajdonképpen nagyon egyszerűen megfogalmazható. Ha a vallás arra való, hogy minél szélesebb képet adjon nekünk a világról, amely segít, hogy abban tájékozódjunk, értelmet és célt találjunk a világegyetemben, akkor a teológia ezeket a világnézeteket és azok előfeltételeit elemzi.(…) Magába foglalja világnézeteink óvatos kriticizmusát és rendszeres újjáépítését, azokkal a szimbólumokkal együtt, amelyek őket fenntartják.” Ennek alapján – folytatja Paul Rasor: „…a teológiát nemcsak tudósok és vallási vezetők művelik. Ez egy olyan fajta elfoglaltság, amit gyakorlatilag minden ember tud végezni, és végzi is.” Szabadon idézve, ha a családunkban történt olykor örömöt okozó esemény, máskor, ha tragikus történésekről szólunk vagy gondolkodunk, ha észrevételeink vannak a bennünket érintő társadalmi jelenségekről, leggyakrabban az igazságtalanságról, akkor mi magunk is teológiai értelmezést végzünk.

A könyv alcímében szereplő másik kulcsszó a liberális, a liberalizmus, együtt jelöl egy fogalmat: liberális teológia. Hogyha a liberalizmus „mindenekelőtt egy lelkiséget, egy magatartást, az elme egyik állapotát jelenti, s a latin liberalis szó töve a liber, azaz szabad, akkor a liberális teológia a vakbuzgóságtól és a hagyományos véleményektől mentes, a történelmi intézményeknek nem kedvező, az ésszerűtlen elfoglaltságoktól független, nyitott lelkiséget takar.

Tódor Csaba dedikál

A kötet történeti vonatkozásairól annyit, hogy az erdélyi, német, angol és tengeren túli liberális teológia kezdeteiről értekezik – nyilván, csak vázlatosan –, majd közelebb érkezve a mi időnkhöz fejezetekbe bontva elénk sorolja mindazokat a problémaköröket, amelyek a XX. század folyamán egymásra rakódtak, s e rendezetlenségben a XXI. század partjaihoz sodródva, mint széttöredezett évezredes jégtáblák zajlanak, csapódnak a friss hullámverésben ezekhez a mai sziklákhoz. A modern kor szabadelvű teológiájának forrásvidékétől halad Rasor. Galilei, Descartes a kiindulópont. Galilei filozófusként nem azt kérdezte, hogy a tárgyak miért mozognak, hanem inkább fizikusként azzal foglalkozott, hogy hogyan. Descartes pedig a biztos tudás alapjait kereste, az egyetlen biztonságot, amelyet saját léte által szerzett: „Gondolkodom, tehát vagyok”. Hogy aztán ebben a bevezető fejezetben eljussunk a modernitás korlátaiig. A felvilágosodás és a felemelkedés polgári eszméi újraformálják ugyan az alapintézményeket Észak- és Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, de a világ többi részén továbbra is fennmaradtak a hagyományos vallási nézetek. De ne feledjük, hogy ezt a létező haladást, amely valóban felemelkedést és fejlődést jelentett, fehér, kimagaslóan művelt és az elithez tartozó fehér férfiak hozták létre, és gyümölcseit is többnyire ők élvezték, illetve az általuk generált és konzervált társadalmi szerkezetek.

Ahogyan fentebb is mondtuk, mindenben benne van a teológia, mint olyan, s mindenütt fellelhető, ha látó szemmel nézzük a problémákat, ha úgy élünk, hogy egyúttal kultúr-antropológusok is vagyunk, ha ember- és valóság-megismeréssel foglalatoskodunk. Kinek-kinek lehet így saját teológiája, saját liberális teológiája.

És a liberális teológia nem arra való, hogy megnyugtassa a szívet. Irányít, de nem jelöl meg célállomást. Az önértelmezés eszköze. Paul Rasor mindvégig kételkedik, rávilágít bizonyos ellentmondásokra, de fenntartja és felkínálja a párbeszéd lehetőségét. Intellektuális őszintesége, a társadalmi igazságosság melletti kiállása ezt a tanulmányt akár hasznos kézikönyvvé is változtathatja a fordítás révén. Mindenkinek hasznára válhat ez a mű, akit érdekelnek a hit, a lelkiség problémái, akit érdekel a hely és a szerep, amelyet ennek a generációnak itt be kell töltenie, ha nem akarja ama nyilvánvaló első és népes kategóriában a konzum-idiotizmust gyakorolni és gyarapítani, amelyben nincsen gondolati mélység, és minden kívül esik az erkölcsiség vagy az intellektuális igény határmezsgyéin.

Mi is a hitben a bizonyosságunk? Hogy van ennél jobb. Hogy holnap ezt szebben és tartalmasabban lehet majd átélni. Ennyi. Ez a remény. És ez bőven elég. Vajon?

Simó Márton