Közismert irodalomtörténeti tény, hogy Madách Imre anyja, Majthényi Anna igen erős kézzel vezette a rámaradt gazdaságot, férje hirtelen és korán bekövetkezett halála után (1834), valóságos nagyasszony volt, aki már abban a korban is erősen konzervatívnak számított. Az írót neveltetése során – elemi- és középiskolás korában végig magántanuló, sőt egyetemi évei alatt is, hiszen a család Pesten, a Kálvin téren berendezett lakásban élt – elszigetelte a kinti világ valós eseményeitől, s a gyakran betegeskedő, gyenge fiatalember emiatt eléggé magányos volt, „túl” sokat olvasott és hat élő, illetve holt nyelvet tanult meg a magyaron kívül. Amikor asszonyt vitt a házhoz – a feleség, Fráter Erzsébet református és „alantasabb” származású lévén – az együttélés azonnal feszültségeket keltett a legszűkebb családi környezetben. Nem a klasszikus anyós-meny viszony ez, hanem annál sokkal komplexebb, generációs, társadalmi és klerikális ellentét-vonzatai is vannak. Olyan szituáció, amelyre kiválóan lehet drámát építeni.
Egressy Zoltán mesterien járt el, amikor megírta a Vesztett Éden című darabot. Mindhárom figura sorsában benne van a tragédia. Rendezői hozzáállás függvénye, hogy a szereplők közül melyiket helyezi előtérbe, kit hogyan mozgat a másfél órás előadás idején, kit hagy leginkább „szenvedni”. Beke Sándor az egri Gárdonyi Géza Színháznál színre vitt változat esetében úgy gondolta, hogy Fráter Erzsébet alakja (Marjai Virág) legyen a súlypont.
Látjuk a fiatal hajadont, aki még majdnem csitriként rajong a férjért, önzetlen és önfeladó szerelmes, majd fokozatosan belekeseredik a helyzetébe. A büszke fiatalasszonyból koldussá vedlik, aki előtt bezárulnak mind a lehetőségek. És Marjai Virág emlékezetesen él, hal és szenved ebben a sors-játékban. Alakja tulajdonképpen nyereség a mű által, hiszen azt tartják, hogy a valóságban könnyelmű és felelőtlen nőként nemhogy gyermekeiről, de önmagáról sem volt képes gondoskodni. Másfajta sors-olvasat, mint az irodalomtörténeti kánonban szereplő. Madách szerepében játszani (Portik Györffy András) itt nem volt annyira hálás dolog, hiszen egy jellemgyenge embert látunk mindvégig, aki az írásaiban létezik, s a kísérletek, hogy változtasson a helyzeten, mindig megbicsaklanak az anya vasakaratán. Ez a Madách Imre igazán a munkákban „él”, amelyek a dráma idején kívül születnek, anélkül, hogy a cenzor-anya látná őket. Az özvegy Madách-né figuráján (Dimanopulu Afrodité) sem kellett menet közben sokat dolgozni, egyszer beállított szobor-merev alkat, aki rendületlenül kitart elvei – az „igazság”, a „becsület”, a „tisztesség”, a „hit” – mellett, még akkor is, ha minden összeomlik körülötte. És végül: összeomlik. Az öregebb Madáchné – a valóságos – fiát és menyét is túlélte – 1885-ben hunyt el 96 éves korában –, de úgy, hogy maga sem vette észre, hogy egy semmivé lett világ füstölgő romjain állt mindvégig.
Egressy Zoltán darabja a Gárdonyi Géza Színház előadásában, a Székelyföldi Eger Napok keretében jutott el Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre. Nem egy nagy formátumú és sokszereplős darab ugyan, de emlékezetes kulturális pillanat volt, három sajátos sorsértelmezéssel és kiváló játékkal.
Simó Márton
Egressy Zoltán
Vesztett Éden
Rendezte: Beke Sándor
Szereplők: Madách Imre: Portik Györffy András, Fráter Erzsébet: Marjai Virág, Majthényi Anna: Dimanopulu Afrodité.
Díszlettervező: Bényei Miklós. Jelmeztervező: Molnár Gabriella. Rendezőasszisztens, súgó, ügyelő: Tóth Pető Orsolya