Na, hát az ember sosem nő ki a mesékből.
Sokat és sokszor hallottam az „Így neveld a sárkányodat” c. könyvről, de valahogy sosem fűlött hozzá a fogam, amúgy is, sárkányos fantasykkel tele a padlás, a bánatnak hiányzik még egy infantilis feldolgozás.
Aztán a minap találkozom az animációs filmmel valamelyik HBO-n, nézni kezdem, eleinte meglep, milyen gyönyörűen megrajzolt karakterek vannak benne, derűs az egész, vidám.
Aztán tovább nézem, tényleg infantilis, de furcsa mód jólesik, elkoptatott fantasy, de otthonosan az, akár a házipapucs, és még mindig szép, közben néha felnevetek egyedül éjjel kettőkor a láttán.
Ilyen szép, szimpatikus, kancsi, dagadt, balfácán sárkányokat azért ritkaság látni, legszívesebben rögvest fizetnék egy sört a rajzolónak.
Közben egy képzeletbeli viking falu gyermeke rettenthetetlenül vívja a harcát, na nem a sárkányokkal, hanem a helyi elvárásokkal, az apjával, a nevelőjével, a haverokkal, közben kicsit szerelmes is, már amennyire szerelmes lehet lenni egy vérbő, agresszív skandináv leánykába. Igen, abba is lehet, a rajzfilm alapján még érthető is.
És továbbra is szép a film, derűs, elegáns humorral, és tudom, mi lesz húsz perc múlva, tudom, mi lesz a vége, mégis nézem, éjjel három órakor is, mert egyszerűen magammal tolnék ki, ha nem nézném meg végig.
Aztán a vikingkölyök megszelídíti a sárkányát, és mindenki belátja, igaza van, és van nagy happyend, nő, sikeres harc, győz az igazság, van nagy boldogság, és minden, ami előrelátható volt: és mégsem bánja az ember, sőt.
Mert tényleg van az úgy, hogy maga a megrögzött előítéletünk a sárkány, és éppen azért nem látjuk meg a szépséget, mert azt hisszük, ami előrelátható, az eleve rossz. Egy fenét.
Én a magam részéről másodszor is megnéztem a filmet, mi több, fölvettem, kiírtam DVD-re, és még néhányszor megnézem, csak úgy, mint felnőtt gyerek, mert szép, mert nem akar világot váltani, de gyönyörködtet és megnevettet.
Mi mást akarnánk egy rajzfilmtől?
Görgy Attila