Hogyan kell, és hogyan lehet beszélni Horthy Miklósról?

Molnár V. József

Nem kérdeztük a szervezőktől Székelyudvarhelyen – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselőitől –, hogy kiket szeretnének meghívni a következő alkalmakra az általuk szervezett estekre – terveik egy részét már elmondták a múlt héten tartott sajtótájékoztatón –, és annak sem jártunk utána, hogy távlatilag hogyan képzelik el a rendezvényeiket, hogyan szeretnék azokat beilleszteni a városi programok sorába, mindössze azzal foglalkoztunk, hogy kissé magunk is átértelmezzük és újragondoljuk a Horthy Miklósról őrzött tudásunkat. A teljes képet nem lehet ilyen hirtelen felindulásból összerakni, hiszen ahhoz hosszabb idő és a történelemre való szabad rálátás szükségeltetik.

Gondolatébresztőnek volt jó Molnár V. József jelenléte a február 17-én tartott előadás alkalmával.

Annyi biztos, hogy Magyarország egykori kormányzójáról az elmúlt hatvanegynéhány esztendőben – mondjuk azt, hogy 1944. október 16-tól kezdődően – sok rosszat mondtak és írtak. Horthyval azonban már korábban is „baj” volt. Államfői szerepe tulajdonképpen már 1944. március 19-én megszűnt, hiszen azon a napon Magyarország de facto elveszítette függetlenségét, az ország hadműveleti területté változott, ahol a német birodalmi akarat érvényesült. Volt, megmaradt valamiféle politikai tehetetlenségi erő, az vitte magával őt és rendszerét a teljes összeomlásig, a nyilasok hatalomátvételéig.

A kormányzó olyan családból származott, amely a polgáriasodó nemesi középosztály legértékesebb hagyományait (is) hozta magával. Kamaszkori döntése – amikor bátyja tragikus balesete után úgymond átveszi a helyét a tengerészeti akadémián – ugyancsak erre az úri és emberi ragaszkodásra utal. E szerencsés szakma-választás, és – nyilván – intellektuális képességei indítják el azon a tengerésztiszti életpályán, amelynek utolsó beosztása 1918 őszén majd a császári és királyi flotta parancsnoki tisztsége lesz. A tengerésztiszti karrier azonban lehetőség volt arra is, hogy világot lásson – anyanyelvén kívül öt nyelven: németül, franciául, angolul, horvátul és olaszul beszélt – és az angolszász világ csodálójává, őszinte rajongójává váljék. Kelet-ázsiai, óceániai és ausztráliai útján – a Saida gőz-korvett fedélzetén, 1892-94 között – életre szólóan kedveli és szereti meg a brit mentalitást, s bár sosem élhet úgy aktív politikusként vagy magánemberként, hogy huzamosan azonosulhasson és barátkozhasson az angolokkal, ekkor válik úgymond „szalonképessé”, alkalmassá arra, hogy világpolgár módjára viselkedjék. Intelligenciája a tiszti ranglétrán való előlépésben is folyamatosan segíti, rendkívüli feladatokat és beosztásokat kap, amihez nyelvismeret és diplomáciai jártasság is kell – hiszen 1897-98-ban a Tengerészeti Műszaki Bizottság munkatársa –, részt vesz az Osztrák-Magyar Monarchia számára beszerzett haditechnikai eszközök tesztelésében, 1898 nyarán az ő parancsnoksága alatt veszi át a flotta az angliai Yarrow műveknél épült Boa és Cobra nevű torpedónaszádokat. 1899-től az Artemisia kiképző vitorlás parancsnoka. Még az I. Ferenc József császár és király mellett töltött tengerész-szárnysegédség előtt – ez a szárazföldi beosztása 1909 és 1914 között tartott – élesben próbálhatja ki diplomáciai képességeit a Taurus parancsnokaként, amikor katonai békefenntartó-missziót vezet. A tengeri hadviselés során, az első világháború alatt is kikezdhetetlen személyiség, akit az ellenség is igen tisztelt rendíthetetlen helytállása és lovagias magatartása miatt.

Nehezen lehet elképzelni azt az érzést, amikor egy harcképes és rendkívüli értéket képviselő flottát le kell szerelni, sőt át kell adni az olasz és a délszláv államnak, sőt majdnem elviselhetetlen az a lelkiállapot, amelyet altengernagyként kell átélnie, s a széteső Monarchiának végérvényesen le kell mondania a tengeri kijáratokról. Ez a vészkorszak ideje, amikor a Károlyi-kormány egy hónap alatt szétveri az ország ezeréves szerkezetét. Törvényszerű, hogy az akkor 51 éves férfiúnak részt kell vállalnia a maradék ország megmentésében. Tragikus időszak következik az ország-vezetésben is, hiszen ez a rojalista ember csak úgy tud megmaradni a hatalomban, ha távol tartja a királyt – egyébként ez az ország érdeke is akkor, ez a kisebb rossz! –, s ha egyetért azzal, amit a győztesek diktálnak, ha időlegesen is, de elfogadja az ország kétharmadát elcsatoló békejobbot.

Horthy Miklós

Egyáltalán nem véletlen, hogy a következő két évtizedes időszak a revízió lázában telik. A csonkolt ország más hajtóerővel nem rendelkezett. A lehetetlenné tett gazdaság, a szétszabdalt vízi és szárazföldi útvonalak, a tudatosan elidegenített vasúti csomópontok, a magyar tudatú lakosság egyharmadának az országból való kirekesztése, a félmillió menekült mind-mind az elégedetlenséget gerjeszti, és csakis az egészséges nacionalizmus lehet az a felhajtóerő, amely ekkor összetartja Csonka-Magyarország társadalmát.

Csak részben és hathatós tengelyhatalmi segítséggel következik be végül a terület-visszaszerzés, s éppen e revíziós láz közepette kellett volna aztán valamilyen módon távol tartani az országot a hadműveletektől, mert dacára a fel- és bevonulásnak, a hadsereg fejlesztése jóval alatta teljesített a szomszédokénál. Akár árulással és még fondorlatosabb politizálással, de kimaradni. Mert a becstelenség ekkor a jövőt és a nemzetet szolgálná. Teleki Pál öngyilkossága után – 1941. április 3. –, aki egyike volt azon keveseknek, akivel a Kormányzó tegeződött, terjedt el a német vezérkarban, hogy jobb lenne, ha a magyarok ellenszegülnének. Bizonyos magas rangú német tisztek egyáltalán nem vettek komolyan minket. Azt tartották, hogy tizenkét óra alatt simán le lehet rohanni – mint ahogyan a kés szeli a vajat, olyan ellenállás nélkül haladhatna át a Wehrmacht Pannónián –, és úgy azonnal lehetne vonulni Jugoszlávia ellen, de amennyiben a magyarok is a tengelyhatalmak mellé állnak, ha megmaradnak a szövetségben, akkor – bizony – meg kell hallgatni az üdvözlőbeszédeket, s azzal elvesztegetnének legalább huszonnégy-harminchat órát…

Bevonulás Kassára
A Kormányzó Marosvásárhelyen

Ki tud lemondani arról a felemelő érzésről, amit a bevonulás pillanata jelent hadúrnak és népnek egyaránt? Senki. Vagy a nagyon nagyok, akik tízezer évenként egyszer születnek. Idős emberek mesélték idehaza a Székelyföldön, hogy titkon érezték 1940 szeptemberében, hogy nincsen minden a legnagyobb rendben, a feltámadás nem egyértelmű és nem végérvényes, de úgy voltak vele, hogy „akkora ünnepet hozott Horthy, s olyant, amilyen többet nem lesz”. És valamilyen módon a 2. magyar hadsereget is itthon kellett volna tartani. Hogy minél kevesebb legyen az emberi és anyagi áldozat, még akkor is, ha csak nagy hazugságok és szószegések, még akkor is, ha csak hitszegés árán sikerül túllenni rajta. Mert ekkor ez a kisebb rossz, s a hazának ez kellett volna. Horthynak magának is van egy idevonatkozó fontos kijelentése, jó, ha megjegyezzük: „Bármit is hoz a jövendő, kérve kérek minden magyart, aki e névre méltó, temessen el minden pártviszályt és személyes perpatvart, és csak egyetlenegy célra vesse tekintetét, fordítsa minden erejét, és csakis azért dolgozzék, meg imádkozzék. Ez a cél, mindnyájunk közös, szent célja: Magyarország felszabadítása.”

Egy kicsit tegyük most félre a fehér lovat. A virágesőt. Tegyük félre a Szent Korona-tant. Csak a legjózanabb lelkiismeretünkre, és az elfogulatlan tudásra hallgassunk. Horthy Miklós az egyik legnagyobb formátumú vezetőnk volt. Ahhoz, ami a német megszállás és a nyilas terror idején történt, személyesen nincsen semmi köze. Ő valóban a nemzet megmaradását és Trianon utáni felemelkedését akarta. Mindenképp szükség volt arra a huszonöt esztendőre.

Egyébként Európa most sem érti a panaszt. Nem képes dekódolni, és nem is akarja, hiszen a történelmi tudat alatt rájuk, a nyugatiakra visszavetődnek a tévedések és gazemberségek, felfeslik a fertő, rájuk árad a bűn lege, ha megnyitják az emlékek palackját. Aztán Károlyi Mihály és a vörösök késői tanítványai ma is harsányak. Úgy kellene átértékelni és felmutatni a múltat, hogy ott lássák. És mi is legyünk tisztában a lelkiismeretünkkel. Amíg van egyáltalán. És amíg nem késő.

Simó Márton

Székelyudvarhelyen
Az anyafarkas a Duce ajándéka, még Cluj városának
A New York teraszán 1940 szeptemberében
Az egykori Gomba-terasz Szovátán

(A fotók a szerző magángyűjteményéből, illetve a www.fortepan.hu portálról származnak.)