A magyar közgondolkodásba mélyen beivódott, hogy az 1848/49-es forradalom- és szabadságharc azért vérzett el, mert az ország nemzetiségei nem ismerték fel egy esetleges összefogás előnyeit, hanem az egyéni érdekeket előtérbe helyezve, minden etnikum ki szerette volna vívni – leggyakrabban a közvetlen szomszédja kárára – a maga viszonylagos függetlenségét, illetve bevette azt a maszlagot, amelyet „oszd meg és uralkodj” alapon a bécsi profi politikusok ekkor is eredményesen hintettek szét a különböző anyanyelvű és kultúrájú alattvalói elitek körében. Forradalomnak nevezik a szlovákok is a maguk mozgalmát, hiszen ekkor tudatosodik bennük – már-már a magyar asszimiláció küszöbén –, hogy nemzeti gondolat nélkül nincsen számukra hely a létező népek közösségében. Ugyanez a nacionalista radikalizálódás játszódik le a szerb és a horvát területeken, bár ők is – furcsa módon – inkább a lojalista politika mentén, Bécs felügyelete alatt, de kvázi függetlenként képzelnék el létezésüket – ami így nonszensz! –, semmint egy létrejövő magyar állam, vagy magyar többségű államszövetség kebelén belül.
A román fejedelemségekben forradalom-kezdemény talán igen, de szabadságharc, mint olyan, egyáltalán nem folyt, hiszen két hatalmas állam, a Török Birodalom és Oroszország érdekszférájában, megfelelő elit és viszonylagosan fejlett nemzeti gondolat híján a népmozgalom elképzelhetetlen. Az erdélyi románok kifejezetten osztrák biztatásra ragadtak fegyvert. Az Avram Iancu által kezdeményezett és a császári kincstár által pénzelt, illetve hadianyaggal is támogatott gerillaháború egyáltalán nem viselte magán az iskolázott ideológusok által vezetett forradalom jeleit. Az erdélyi szász „universitas” pedig addigra „elfeledte” a magyar államhoz való kötődését, amely létének ezen a helyen értelmet adott egykor, és több évszázados szabadságjogait vélte csorbulni egy magyar vezetésű respublikában. A szászok vezetőivel való torzsalkodás – többek közt Stefan Ludwig Roth kivégzése – odáig vezetett, hogy az üzleti érdek, amely a szász iparos- és kereskedő-testületeket a környező román néphez kapcsolta, sokkal erősebbnek bizonyult a magyarok iránti esetlegesen még nyomokban fellelhető szimpátiánál.
A Magyarország területén vagy annak közvetlen környékén élő, honos románok közül sokan előszeretettel csatlakoztak a magyar forradalomhoz, akárcsak a svábok, akárcsak az osztrákok által elnyomott olaszok és lengyelek csoportjai, de köztársaság-párti bécsi légió is alakult a magyarországi forrongás oldalán, nem beszélve azokról a képzett, s általában idegen származású tisztekről, akik a császári haderőből dezertáltak a trónfosztás kimondásakor, s akik közül nagyon sokan Világos után kemény megtorlást, sőt a legsúlyosabb ítéletet voltak kénytelenek elviselni. Az ideiglenesen Bécsben, Pozsonyban és Pesten tartózkodó fiatal román értelmiségiek és diákok végezték el az ideológia-importot, sikerrel szállítottak egy-egy eszmét Erdélybe, amely elsősorban azokon a területeken fogant meg, ahol a népesség túlsúlya román volt, vagy a szászok és a bécsi haderő védelme alatt álltak. Ez pedig nem más, mint gerjesztett demagógia valaki ellenében, ellenforradalmi szomorújáték zsarnoki segédlettel. Csakhogy ebben a korban még nem használják az ellenforradalom szakszót, az majd az 1918-as évben látszik felbukkanni egy igencsak vérgőzös kaotikus októberben, és inkább a magyarok vonatkozásában.
Ioan Dragoș (Drágos János), Belényes országgyűlési képviselője nagyváradi születésű forradalmár, aki előbb esküdt, majd táblabíró is volt, a magyar országgyűlésben – 1848 júliusában – felterjesztette azt a törvényjavaslatot, amely arra lett volna hivatott, hogy csillapítsa a magyar és a román etnikum között az Unió kimondása miatt keletkezett ellentéteket. Bihari kollégája, Haller Sándor gróf, élesdi képviselő támogatásával az indítványt – 1848 szeptemberében – kinyomtatták, s azt terjesztve igyekeztek felmérni és befolyásolni a lakosság válaszreakcióit, ő maga személyesen is részt vállalt a „rendezésben”, hiszen kiváló szónoki képességekkel rendelkezett, s kiválóan beszélte mind a két nyelvet. Szemere Bertalan miniszterelnök őt küldte 1849 júniusában Avram Iancuhoz, ám a feldühödött románok, a viharos és változó kimenetelű politikai és hadi események közepette a követet megölték.
Pomucz György (Gheorghe Pomuț, George Pomutz) Gyulán született 1818. május 31-én. Jogászdiplomája megszerzése után katonai pályára lépett. Annyira tehetségesnek bizonyult, hogy a bécsi Katonai Akadémia franciaországi tanulmányútra küldte, ám ő mégis ügyvédi irodát nyitott és civilként képzelte el pályáját. 1848-ban azonban honvédnak jelentkezett. Századosként kapott menlevelet Komárom feladásakor, de nem bízván az amnesztiában, csatlakozott egy emigráns-csoporthoz. Kossuth környezetében is megfordult az európai és a tengeren túli támogatást-kereső körúton. Az Egyesült Államokból azonban nem tért vissza Európába, hanem szerepet vállalt – az ugyancsak volt-szabadságharcos – Újházy Lászlóval, Iowa államban egy Új Buda (New-Buda) nevű település megalapításában.
A magyar kolónia nem bizonyult életképesnek, viszont Pomucz földbirtokhoz jutott, amelyen pár évig sikeresen gazdálkodott. A polgárháború kitörésekor – 1855-től amerikai állampolgár – ismét önként vonul hadba, ahol kibontakoznak katonai képességei, olyannyira, hogy 1865-ben a Szenátus tábornokká nevezi ki, majd diplomáciai megbízatást kap. Szentpétervári konzulként vesz részt az Alaszka megvásárlása körüli tárgyalásokban. Mandátuma lejárta után nem megy vissza Amerikába, 1882. október 12-én hal meg az orosz fővárosban.
Erdélyben, még a balázsfalvi nemzetgyűlést megelőző egyeztetések alkalmával is volt olyan román frakció – George Barițiu és köre –, amely a békés és tárgyalásos megoldást kereste, de az sajnálatos módon alulmaradt Simion Bărnuțiu domináns eszméi mellett, annak ellenére, hogy józan, népi, hétköznapi álláspontokat jelölt meg célként. Mondjuk így: közös célként. Minden, ami ma visszavetítődik a mából abba a 164 évvel ezelőtti időbe, nem egyéb nosztalgiánál, s hol ilyen, hol olyan nemzeti színezetet nyer egy-egy trikolór alatt.
Mindössze két román sorsát emeltük ki ebben az értekezésre és okoskodásra nem nagyon alkalmas írásban. Példának jó: van e két sors felvillantásában szépség, erény, becsület, és van tragikum is. Ha úgy alakul, még több román harcolt volna a magyar oldalon. Ha még jobban alakul, akkor harcolnia sem kellett volna egy nemzetek fölötti hadseregben, hiszen egy palotaforradalommal még Ausztriát is bekebelezik, amely bizony maga után vonta volna ama Duna-menti Konföderáció létrejöttét, s az okafogyottá, értelmetlenné sorvaszt egyet és mást, ami végzetszerűen vert minket nemzetiségre való tekintet nélkül a későbbiekben. Erős Kelet-Közép-Európa lenne itt, nem Európai Unió, amely a szép vezérelvek dacára is ugyanolyan torzsalkodások fészke, melyeknek tanúja volt e hely az 1848/49-es időkben.
Legalább ezekben a késői utóvéd-mozgalmakban, a bizonyítványok magyarázásakor lenne jó egyazon tábort építeni. Ha létezne olyan, s ha látszana a cél. Vajon van-e?
Simó Márton