Farkas Wellmann Éva 1979-ben született Marosvásárhelyen, középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban végezte (1997), majd magyar-angol szakos tanári diplomát szerzett a kolozsvári BBTE bölcsészkarán (2003), majd ugyanott a Hungarológiai Iskola doktorandusza, ahol disszertációját 2012. február 14. védte meg. 1988 óta publikál az erdélyi és a magyarországi sajtóban. Első verseskötete 2002-ben látott napvilágot a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál, amely 2005-ben másodszor is megjelent az Irodalmi Jelen Könyvek jóvoltából Aradon. 2000-ben Látó-nívódíjat, 2001-ben Mikó András emlékdíjat, 2002-ben az Erdélyi Magyar Írók Ligájától Méhes György-debüt díjat, 2005-ben pedig Petőfi Sándor díjat kapott. Második kötete 2011 decemberében jelent meg a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában.
Szép, félelmetesen szép – Farkas Wellmann Éva kötetéről
Klasszikus, ciklusokba rendeződő verseskötet a Farkas Wellmann Éváé. (Itt az ottal. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2011) Oly módon is hagyományos, hogy igen gyakran és előszeretettel használja a szonett-formát, s ha (véletlenül vagy éppen) nem abban versel, akkor rímes, balladaszerű szerkezetben, jambikus (vagy más) sorokból építkezik. Nem az a költő, akit a szószátyárságból eredeztethető felhígulás veszélyeztet, hiszen majd’ tíz esztendő telt el a könyves bemutatkozás óta (Itten ma donna választ. Erdélyi Híradó Kidó, Kolozsvár, 2002), s úgy emlékszünk, hogy az sem tartalmazott sokkal több könyvoldalt, talán még ennyit sem. Biztos, ami biztos: nem írja túl önmagát FWÉ, viszont, ami tőle való, az míves, és tartalmas mondandójú. Amit ír, azt alaposan „megírja”.
Hogyha ciklusok sora a könyv, akkor bizonyos, hogy valamilyen élethelyzet vagy közös élménycsokor, valamilyen külső vagy belső impulzus motiválja a csoportosítást, és ilyenkor érdemes a műveket egyben, egymás mellett olvasni és értelmezni. Nem igényel különösebb erőfeszítést, hiszen magukkal ragadnak. Könnyen „emészthető” minden egyes darab, viszont a kellemesen nőies, puhatestűnek mutatkozó költemények – ha már versbe merte írni FWÉ az életét, vagy annak csupán egy oda kívánkozó (mert „olyan”) vetületét – azért komoly, sőt komor tartalmakat és jelentéseket viselnek magukban gerincként. Mintha út- és helykeresés lenne a De híred mégis itt viszem címet viselő ciklus. A következő, a Csak egy, mi visszatérhet úgy is értelmezhető, mint a hely megtalálása az ifjúkori, deákos lángolások és el-felutazások után, de ebben is tetten érhető az elvágyódás, az örökös elégedetlenség (mi más jöhetne ezek után?), a rosszul értelmezett kötődéstől való félelem, úgyhogy máris visszatér a láz: „Csomagolok, és rögtön indulok.”. Talán „Más keresőprogram” kell? Ez az időszak, amikor a költő(nő) fél a konvencionális beteljesedéstől („Jaj, hercegem, jaj, hercegem,/ csak szőke, ó, ne lenne”). Kulcsvers itt A damaszkuszi visszaút balladája. Az újszövetségi történet szerint Saulus Paulussá válik, tehát megadatik számára a megvilágosodás, viszont most az intellektuális, a költői szerep üdvözítőbbnek látszik és járhatóbb („önnön lelkem régmúlt másába döbben”), bár kívülről vétek, eretnekség a „barbár” létbe vissza-pogányodni („Csak siralomház lesz kényelmetek/ nektek, kik még a jogok szabta rendet/ hirdetitek, s ezért ítéltek el.”) Mi a barbár? Melyik szerep az üdvözítő? Honnan nézzük, melyik fix pontból az igazi erkölcs és a tisztaság magasát? FWÉ költői pozíciót vesz fel, és megnyugszik: „De én nem láttam ennél soha szebbet.”
Átsiklunk a következő ciklusba – ugye ez már „saját” világ és terep – ahol Csak szó a vers. Mit látunk ebben a pillanatban? Olvassuk, és megtudjuk, amit sejtettünk, hogy „Valami ég a versen át,/ idegen test a sebben;/ mit szemmel nézz, de mégsem látsz,/ s nem mérhető le kedvben”. Hát: ez van! Ha kellett a szerep (melyben semmi nyoma a vátesz-tudat kényszeres lendületének e késői korban), akkor illik viselni. Fegyenc-lét, kényszer-pálya, ahol saját magának szerelte fel a térfigyelő kamerákat FWÉ, és mit sem ér, ha „a kéz a kamerát eltakarja”. Minden meglátszik, mindennek nyoma van. Szakszerűen e digitalizált korban így is mondhatjuk: minden jelentéktelenségünk dacára kitörülhetetlenek a világ winchesteréből. Itt jönne a nagy fájdalom, a döbbenet, amelyet annyiszor versbe írtak immár, de szerzőnk gondol egy „merészet és nagyot”: „S nem megengedett luxus, hogy rosszul élj.” Ez az a vers-pillanat, ahonnan ráexponál azokra a világokra, amelyeket menet közben még felfedezett és magához ölelt a tegnapból (Könnyed csevely R. Polixéniáról, Óda a monostori temetőhöz). Ciklust szentel ennek a találkozásnak. Ha úgy vesszük (Miért az itt az ottan) magyarázatot is ad benne: „A látás nem; igazított a nézés.” A Magyarósi Szőke Józseffel (művével és emlékével) való találkozás további szereplehetőséget nyújt, hangulatban, modorban is azonosul az előddel, visszahat a XIX. századi református kollégium hangulatáig.
Az Epilógusban (A dolgok arca) megbizonyosodhatunk arról, hogy mennyire tudatosan zárja ezt a találkozást FWÉ: „annál több ez, hogy megúszhasd a vádat,/ s kevesebb annál, minthogy jó lehessen.” Ez van, ha visszavedlik az ember Saulussá.
Úgy gondoljuk, érdemes volt a költőnek ilyen sokáig „hallgatnia”: kétségtelen, hogy az elmúlt évek egyik legjobban végiggondolt, s a szerző által alaposan megfontolt kötetet tarjuk a kezünkben. Jó tudni: a szűkebb és a tágabb honban költő(nő) ilyen félelmetesen jó munkát nem tett le mostanában arra a bizonyos asztalra.
Simó Márton