Hangváltók (2.)

Bálint Tamás (ifj. Farkas Antal felvétele)

Bálint Tamás (1985, Székelyudvarhely) a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát közgazdaságtanból (2007). 2003 óta publikál az erdélyi és a magyarországi irodalmi sajtóban. Többek között Méhes György-debütdíjban (2007) és Látó nívódíjban (2008) részesült. Második kötete megjelenése idején közölte a kolozsvári Bretter György irodalmi kör szűkebb tagságával és a jelenlevő irodalombarátokkal, hogy jelenleg egy verses regényen dolgozik, amely egy férfi és egy nő internetes megismerkedésével és a közöttük létrejövő kapcsolat alakulásáról szól.

Városlakó a Purgatóriumban

Ami leginkább szembetűnő Bálint Tamás második verskötetében, hogy többnyire urbánus élményeket fogalmaz meg. Az irodaház, a betonrengeteg, a flaszter, a kocsmaterasz jelentik a vershelyszíneket. Letisztultabb és jóval szikárabb az itt tetten érhető versbeszéd, mint volt a könnyed és formás bemutatkozáskor alkalmazott villonos modor. (A pap leánya, birtokostul. Erdélyi Híradó Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007.) Az első megszólalás, s vele az első kötet a nyilvánvaló élet-újdonság jele, belevisítás a világba, jegye az életrevalóságnak. A második egy kicsit komolyabb, másabb, rendszerint, és az elvárás is nagyobb, hiszen itt van az ember, a költő, nyakig benne az életben, és illendő úgy igazodni a világhoz, hogy a megszólalással hozzáadhasson egyet és mást, kételyeket, érzéseket, érzelmeket, illetve keserves ráébredéseket az egyszeri és majdhogynem megváltozhatatlan sorsra. És lehetséges sors elleni lázadásokat, próbálkozásokat. Nyilván.

Mire jó, ha nem örökkévaló az életrevalóság? Mire való a költői beszéd, ha valóságosan meg sem hallgatják? Úgy látszik, hogy Bálint Tamás Dantét választotta egyfajta példaképnek, távoli, de máig világító vezércsillagnak. Egyáltalán nem rossz az ilyen döntés.

Visszaút a fekete folyón. Bálint Tamás második kötetének borítója.

Városban él a költő, de mintha örökös száműzetésben. Ahogy a példakép is, de nem abban. Az ’örök Firenze’ immár távoli és elérhetetlen. „A napnál világosabb”, hogy „vasúti híd alatti fagyhalál,/ járvány, válság s mi ezekből fakad,/ tömegkarambol és utána pár/ fotó”, illetve az is, hogy fölösleges a jó s a rossz szerep: „Jégtörő leszek,/ szétverem az arcokra/ ráfagyott mosolyt.//Kitavaszodott,/ szétverem az arcokon/ megfagyott mosolyt.” (Jégtörő). A Szolgalelkekben Yan Martell (kanadai író) mottójával indít, hogy aztán az alapos körültekintés után visszakanyarodjék megint a fogyasztói társadalomhoz.

Érezni, hogy a nem túl magasztos piedesztáltól – a pokol tornáca, avagy kocsmafedélzet, s ha így jobban tetszik: terasz –, ahol a veszendő lelkek is szolgálnak, visszakeveredik a középhez. Ha ilyen és ekkora az elérhető magasság, akkor az a bizonyos középszer már valahol a mélyben, nagyon lent, jóval a béka valaga alatt leledzhet. Ez van. Mi lehet más? Talán egy-egy „leárazás”, egy-egy „lábjegyzet”. „Csak a mennyiség számít.” Az idézőjeles szövegrészek mind verscímek.

Olyan városi világ mutatkozik meg, amilyenről annak idején a Beatrice és a Pokolgép dalolt. Az Irodaházak között című vers idézi is a ’80-as évekből származó, de ma jóval aktuálisabb dalt.  Tényleg: „Nem várnak csodák.”  A „Pokoli színjáték” után „Pokoli mesék” jönnek. És pokoli valóság.

Nem kétségbeesettségből, csak a lépéskényszer miatt fogalmazódik meg az igény: „Felcsapni akárki másnak”. Nem ’valaki’-ről, hanem ’akárki”-ről van szó. Ennek a szerepváltozásnak a látleletei következnek. Minden bizonnyal ezek a kötet legsikerültebb pillanatai („költeményei”), amikor a más-más arcok felpróbálása után kiderül, hogy: „Magasabb szinteken sem történik ez másképp”, „A fénynek nem számít, hogy hol törik meg” – „Mindig ugyanaz” a nyavalya bukik felszínre: „Fizetségül csak a szokásos:/ a könnyű élet és mellé a szenvedés,/ cserébe,/ miután pihenni tér a város,/ a szemre párna kerül, a sebekbe kés.”„A kárhozat útja” szerelmekkel telített. Hét női test. A szerelem hét arca. Egy-egy nő a hét napjaira. Hét esztendő. Elő-, köz- és utójáték, amely után – menekvésként, ígéretként, csapdaként (mégis) – ott az ajánlásban a biztató, a Mestertől való ígéret, ama régi nagy mű fináléja: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,/ de folyton-gyors kerékként forgatott/ vágyat és célt bennem a Szeretet, mely/ mozgat napot és minden csillagot.” (Dante Alighieri. Isteni színjáték. Babits Mihály fordítása.)

A földi létben megannyi helyet bejár a szerző, a sivatagtól, hol „minden homokszem megcsikordul”, a nyílt tengertől, hol „a zaklatott,/ bús lélek akkor is eltéved, ha magába fordul”, a hóhatárig. Annyit elárul még az utolsó pillanatban, hogy egyedül maradt: „Csak a dombtetőn mertem visszanézni,/ amikor a révész, az érmékkel a zsebében,/ már félúton járt a folyón visszafelé.” Úgyhogy teljesen biztosak lehetünk abban, hogy a későbbiekben még találkozunk. Mi is ott vagyunk valami félreeső helyen. Vele együtt. És ő velünk. Semmivel sem különb ’valakiknél’.

Simó Márton

A kötet címe: Visszaút a fekete folyón.

Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011. 64. oldal.