Hangváltók (1.)

Noszlopi Botond

Noszlopi Botond 1983-ban született Csíkszeredában. Budapesten a PPTE Jog- és Államtudományi Karán végzett, de nem szakosodott a jogtudományok területén, hanem kisebb pályamódosítással az ELTE BTK esztétika-szerkesztés szakára került, ahol idén tavasszal (BA képzésen) készül államvizsgázni. Azt tervezi, hogy a mesterit levelező tagozaton szerzi meg, és közben visszatelepedik Erdélybe.

A Márton Áron Szakkolégiumban tagja az ottani HÖK-nek, amelynek megbízásából kulturális programokat szervez. A kollégiumi rendezvények sorozatában meghívottja volt ezidáig Fried István irodalomtörténész, Kató Árpád gitárművész, Kányádi Sándor költő, Halmosi Sándor költő és Murányi Sándor Olivér író.

Gyakorlatilag online pókerezésből tartja fenn magát. Az utóbbi három évben erről „a kenyeret is adó” online pókerről egy „könnyedebb” szakkönyvet írt, amelyhez most keres kiadót. Az irodalmi alkotótevékenység és az újságírás mellett vonzza még a politikai szerepvállalás.

Második verseskötete A szórakoztatás mesterfoka címet viseli. (Erdélyi Híradó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011.)

A második kötetet a "zsengék" teszik komolyabbá

A szerző szerint az elmúlt öt évben írt versek olvashatók a mintegy nyolcvan oldalas, az Erdélyi Híradó részéről megszokott, viszonylag igényes kivitelű könyvben (varrott-ragasztott belívvel, táblaborítóval, amelyet Szentes Zágon tervezett), de belekerült néhány „zsenge” is, ami korábban a Csendrappszódia című debüt-kötetben (Erdélyi Híradó Kiadó-Irodalmi Jelen Könyvek, Kolozsvár-Arad, 2006) az akkori szerkesztési elvek miatt nem kapott helyet.

„Ez a könyv valamilyen szinten hangváltás, mert az első kötethez képest jóval „szelídebb” és kevésbé polgárpukkasztó. Míg a Csendrappszódia főleg formagyakorlatként, illetve az Előretolt Helyőrség kissé pikánsabb ízlésvilágának megfelelően „íródott”, s jórészt a szerelem testi vonatkozásaival foglalkozott, a második kötet inkább a szerelem lelki viszonyait kutatja, lélekelemzés, öndefiniálással való kísérletezés, és egy kevés társadalomkritika jellemzi, ami a három cikluscím is utal: A magány genealógiája, Fémrúd és tükör, Kinéztem a dobozból” – nyilatkozta a minap Noszlopi. Nem tudni azonban, hogy miféle „szerkesztési elveket” emleget, hiszen a könyv mögötti szakmai stáb ugyanaz, amelyet nagyjából hat esztendővel korábbi első kötetnél is látni véltünk, annyi különbséggel, hogy az időközben visszakozó IJK anyagi gyámkodása helyett itt az NKA vette át a támogató szerepet. Feltételezhető, hogy a redaktor (Gáll Attila) jobbnak látta, ha a költői egyedfejlődés magasabb fokán kissé konszolidáltabb versmodort és tartalmakat részesít előnyben, hiszen a 30. életév küszöbén – általában – szokásban van a komolyodás, mert többé (!), esetleg kevésbé (?) szerencsés esetben a harmadik iksz olyan cezúrát jelent, amely után már akár klasszikussá is érlelhető a mű, ha láthatóvá kristályosodik és a közös emlékezetből elősorolható (gondoljunk csak Petőfi Sándor, József Attila vagy Arthur Rimbaud egyéni sorsára és hátrahagyott alkotásaira). De akkor mire való itt ez az „engedmény”? Az előző kötet trágárabb volt? A mostani meg konszolidáltabb? Kár lett volna hígítani akkor azon a 2005-ös merész hangnemen? Vagy valami más minőség érhető tetten, amelybe belefér az ifjúi nyegleség? Mindenesetre nyomoztunk a korai hang iránt. Csak úgy, ösztönös megérzésből. Nem kérdeztünk esztétákat, a szerzőt sem faggattuk. A klasszikus módon olvastuk a költeményeket, hiszen – erre vetemedvén – így és most, gyaníthatóan edzett, minden hájjal megkent, jón, s rosszon eligazodó lélek olvassa bennünk, s velünk a verseket.

László Noémi, Márkus András, Noszlopi Botond, Bálint Tamás és Elek Tibor (Fotó: Murányi Sándor Olivér)

A hármas tagoltság határozottan jót tesz a kötetnek, olvasáskor is segít. Már az első kötetben ciklusokba rendeződtek a művek, látni lehetett ott is, hogy létezik bizonyos füzér-szerűség, amely hordozza a gondolatiságot és egyben olvasó-kapaszkodó. Az ifjú Noszlopiban már látni véltük, annál az első 2005-ös találkozáskor, hogy nem retten vissza a formától, sőt: szívesen használ bizonyos ritmust, rendet, rímeket, s néha a szonett-formával is kísérletezget. Ez a szándék itt tovább erősödött, s mi több: kiforrottabbak a rímei, jóval markánsabb olykor a ritmus, egyre gyakrabban érezni a jelenlétét, de anélkül, hogy béklyóba zárná a gondolatot. Szépek – s bátran megkockáztathatjuk – egyediek a rímei néhol, és van ebben az első ciklusban – A magány genealógiája – vers, amely összetéveszthetetlenül a sajátja, olyan: „noszlopis” benne a fájás. (Jó példa erre a Társkeresés). Továbbhaladva az Imitáció mutatkozik olyan darabnak, amelyben újfent rádöbben a magányban, hogy e mesterségben – ami a költészet lenne – csontig-hatóan húsba vág a magány és a kiszolgáltatottság: „Mint falevelek, hulltak hónapok,/ és nem találtam többé már magamra./ Ki e verset írja, az sem én vagyok.” A konformizmus helyezkedik el szemközt a lázadással. És van kiábrándulás is, hogy bizony – „Csak e türelmes, közös idő/ a boldogság. S már múlik is éppen.” (Az imázs születése) –, most derül ki, hogy nem olyan rózsás a helyzet idebent a világban, mind mondhatunk, s töprenghetünk, olyan emberfia még nem volt, aki bele ne pusztult volna ebbe a fene-nagy és rövid földi felvillanásba. (Ezeket a sorokat éppen január 1-jén este írjuk, amikor a kölykök odakint éppen mind ellődözik a maradék petárdákat.) Hasonlóképpen sajdul az Éjszakai sanzon: „Most az űr sűrűjébe nézek, mely/ mint a lelkem: bársonyos, fagyos.// Átcsúsznak rajta érzelmek és évek./ És meghalsz, és én is meghalok.”

A címadó vers mindig kulcsot jelent(het) a könyvhöz. Ebben az esetben is az történt, hogy újra és újra elolvastuk a szűkszavú két strófát, de csak némi töprengés után tudtuk belemagyarázni a lényeget. Érdekes, hogy a költő itt nem használ központozást, mintegy jelezve az olvasónak a szabadságot meg a többértelműséget. Némi belső morfondír aztán arra késztetett, hogy „bősz oroszlánokra” gondoljunk, és úgy értelmeztük, hogy a „redőny” nem más, mint a ketrec ajtaja. Szóval: ha az „unt népek” nem tapsolnak, és nem borzonganak, akkor bizony be kell oda menni. Másképp nincsen értelme. Képletesen, nyilván. Elméletileg. Túl vagyunk már ugyan a költészet eredendő komolyságán és nagyszerűségén, de illik ezt megtenni és felvállalni a cirkuszi halált. Legalább virtuálisan.

Noszlopi első kötete: Csendrappszódia (2005)

Érdekes, hogy a gyanítható „zsengék” – bár elütnek a kötet alapszövetétől – mennyire üdék! A Vágyott undor, A kitartott és a Hidegháború ilyen. Talán még az Aspiráció lenne közéjük sorolható. Bármennyire is kedves minden alkotónak az a bizonyos első kötet, kár lett volna már akkor ellőni ezt a potenciális tartalékot. Így fajsúlyosabb lehetett tőle ez a “késői” második.

Simó Márton