Kézi kamerával reszketősre rögzített, sötét tónusú beállítások vezetnek előre, miközben szinte már várjuk, hogy szemtől-szembe kerüljünk a főszereplővel. Hosszú percekig azonban még türelmünk kell legyen, a bevezető jelenetek ugyanis csak hátulról és féloldalról mutatják alakját.
Mire szemünk megszokja a szürkésbarna árnyalatokat, végre meglátjuk azt az arcot is, amire talán még kíváncsibbak voltunk, mint a tengerentúlon hatalmas sikereket arató A pankrátor főszereplőjének egész testi valójára. Pedig láthattunk már számos, igencsak riasztó felvételt róla, sőt a visszatérése után felfedezhettük jónéhány filmben (mint a Volt egyszer egy Mexikó vagy a Sin City), mégis a szóban forgó mozgókép hozta el számára az újabb lehetőséget, az elismerést és a hajdanvolt rajongótábort.
Közel harminc éve már, hogy megismertük a 9 és ½ hét sármőrjét, vagy az Angyalszív meghasonlott nyomozóját. Most már egy egészen más fizikumú színészt látunk, akinek szakmai kvalitásait többé nem nyomja el a szépemlékű vonzerő. A karriergyilkosnak is nevezett Mickey Rourke ugyanis jópár sikeres filmmel a háta mögött otthagyta a forgatások világát és visszatért rajongása tárgyához, az ökölvíváshoz. Hogy karrierje megfeneklése, vagy az általa férfiatlannak érzett színészmesterség adott okot erre a döntésre, nem tudni. Az elmúlt években azonban, jócskán szétvert csontozattal, átszabott ábrázattal újra a felvevőgép elé állt. Egyértelmű, hogy A pankrátor az ő személyére épít, mint ahogyan az is, hogy senki más nem tudta volna ilyen mértékű személyes érintettséggel elvinni a hátán a filmet. Nem is annyira a rendező, a különböző stílusú mozgóképekkel egyre nagyobb hírnevet szerző Darren Aronofsky filmje ez, hanem a főszerepet alakító színészé. Az egyszerű, már-már szikár képek teret hagynak az egyszemélyes drámának, egy olyan életútnak, amelyben már nem valósul meg az amerikai álom. Kegyetlen, szemeltakarós jelenetek sorjáznak, a testüket a nézők szórakoztatására áruba bocsájtó férfiakat látunk, egy olyan harcban, amelynek látszólag nincsenek szabályai. Az, hogy show az egész, hogy előre megbeszélik a mikor ?, hogyan?, hová? kérdéseket, hogy nem egymás, hanem tulajdon homlokukat hasítják szét a látvány kedvéért, nem igazán változtat azon a tényen, hogy pépesre veretik magukat. Ugyan élni kell valamiből, itt azonban a ringen belül és azon kívül is már csak próbálkozások történnek a felszínen maradásra. A nem újszerű, sportfilmes klisékből is építkező (a családtagoktól való eltávolodás, a hétköznapi életben való tévelygés, az újrakezdés nehézségei), ám rendkívűl igényesen összerakott alkotás az egymástól látszólag teljesen idegen fogalmak, a pankráció és a hetedik művészet összefüggéseire is rájátszik. Hiszen fizetségért szórakoztatnak, pénzért szórakozunk és van aki kenyérhez jut, van aki cirkuszhoz. Miközben pedig mi magunk egy ennél is nagyobb küzdőtéren próbálunk talpon maradni, azt is bevallhatjuk, hogy életünkben bizony sokszor igencsak hiányzik az előre tisztázott játékszabályok és a pontosan érkező rendezői utasítások biztonsága.
Boda Székedi Eszter
A pankrátor (The Wrestler, 2008) című amerikai film a Pro Tv műsorán pénteken (február 24.) látható 22.45 órától