Stanley Milgram, az amerikai Yale egyetem pszichológusa, 1974-ben kiadott munkájában (Obedience to Authority: An Experimental View) összesen 19 féle változatát írja le egy olyan kísérletnek, amelyik az emberi engedelmesség működési mechanizmusait vizsgálta a hatalom és az egyén viszonyának a tükrében. A legelső kísérletet annak az Adolf Eichmann nevű náci főtisztnek a pere inspirálta, akit a világtörténelemben a legtöbb ember haláláért tesznek felelőssé. Eichmann a tárgyaláson elismerte tetteit, bűnösségét azonban tagadta. „ Az én bűnöm az engedelmességem. Háborús kötelezettségeim a szolgálati eskümnek voltak alárendelve” – fogalmazta meg a magyarázatot. Ezen állásfoglalás apropóján hirdette meg Milgram a kísérletét, eltitkolva annak valódi tárgyát, látszólag ugyanis a tanulás és büntetés összefüggései érdekelték. Olyan hétköznapi emberek vettek részt benne, akik az újságban feltett hirdetésekre pénz ellenében jelentkeztek. A tanár szerepét kellett magukra ölteniük, miközben egy másik szobában ülő, általuk nem látott, csupán hallott tanulót áramütésekkel kellett büntetniük, ha azok, bizonyos kérdésekre, nem a megfelelő választ adták. Az áramütések feszültsége 15 volttól egészen 450 voltig emelkedett, a büntetés-végrehajtók karok segítségével kapcsolták be az áramot. Mindegyik kar fölé jelzéseket helyeztek el az áram értékével kapcsolatosan, nem csupán számmal, hanem feliratokkal is. Ha a „tanárok” vonakodtak végrehajtani a büntetést, a kísérlet vezetői biztosították, hogy nem terheli őket semmiféle felelősség. A résztvevők több mint hatvan százaléka hajlandó volt meghúzni a halálos ítéletet jelentő kart is, mit sem tudva arról, hogy a kezdetben nyöszörgő, majd kiabáló, kegyelemért könyörgő, végül elcsendesedő „tanulót” színészek alakítják, az egész kísérlet pedig szimulálás csupán.
Ha az erkölcsi felelősség nem minket terhel, akkor képesek vagyunk az alaptermészetünkkel ellentétes módon is cselekedni, befolyásolhatóak vagyunk, szélsőséges esetben bármilyen parancsot teljesítünk – derült ki a híres-hírhedt kísérletből. A francia dokumentumfilm újragondolja az eredeti kísérletet, a helyszín egy televízió stúdiója, tapsoló nézőkkel, megnyerő műsorvezetővel (az önmagát alakító Tania Young) és a beígért több ezer eurós fődíjjal. A neves újságíró és producer, Christophe Nick közreműködésével készült film az egyre szélsőségesebb ötletekkel előrukkoló tévéműsorokra is rájátszik. Mindaz amit látunk, a valóságban is megtörtént, a kísérletre jelentkezők úgy tudták, hogy egy Zone Xtreme elnevezésű műsorban vesznek részt, ha pedig jól teljesítenek, elnyerhetik a fődíjat. A szimuláció azonos volt a Milgram-kisérlettel, a rossz válaszért áramütés járt, a kételyeket a műsorvezető nyugodt hangja azzal feledtette, hogy minden felelősség a televíziós társaságot terheli. A francia közszolgálati televízió, a France 2 megbízásából elvégzett kísérlet eredménye viszont megdöbbentő: a résztvevők 81 százaléka húzta meg a halálos áramütést jelentő kart. A halál játéka című filmben ezt a kísérletet, valamint ennek feldolgozását, elemzését és kiértékelését láthatjuk. Ahogyan Christophe Nick fogalmaz: a valóság és játék határai mindig elmosódnak. Amikor az ember, közösségi élmény hatására, valamiféle gerjesztett állapotba kerül, könnyen átlépi a saját határait. Így ez a játék nem az egyénről, hanem a tömegpszichózisról, a televízió hatásáról és a hatalomelvűségről szól.
Boda Székedi Eszter
A halál játéka (Le jeu de la mort, 2010) című francia dokumentumfilm a HBO műsorán csütörtökön (január 12.) látható 20 órától.