„Szeretném borotválni a lábam, és én akarok lenni a világegyetem utolsó prófétája.” A tárgyalt film gyermeklány főszereplőjének határozott elképzelései vannak a jövőről, miközben tiltott rockzenét hallgat, Bruce Lee filmjeiért rajong és Punk is not ded feliratú pólóban mászkál. Mindez nem is lenne szokatlan, ha nem Teheránban járnánk, ahol a csador mellé az engedelmesség dukál és lánynak születni eleve lépéshátrányt jelent.
Marjene Satrapi, az iráni származású, Franciaországban élő rajzoló és írónő 2000-2003 között jelentette meg világhírűvé vált képregényét, a Persepolist. Ennek négy kötetéből hamarosan mozgókép készült, a szerző valamint a francia filmes, Vincent Paronnaud rendezésében. A szereposztás ígéretes, hiszen Danielle Darrieux, Catherine Deneuve és lánya, Chiara Mastroianni nevét olvashatjuk a stáblistán, színre lépni viszont egyiküket sem látjuk. A színészek csupán a hangjukat adják, a Persepolis ugyanis rajzfilm. A stílus a papírra vetett rajzokból fogan: nincsenek benne látványos technikai megoldások, az egyes képek különálló kompozícióként is megállják helyüket, ezeket szővi folyamatba a számos európai fesztiválon díjazott alkotás . A fekete-fehér fotográfiákra is rájátszó hangsúlyos körvonalak, fény-árnyék hatások a hetedik művészet emlékezetes korszakának, a német expresszionizmusnak az alkotásait is idézik, miközben a magyar népmesék-sorozat stilizált képei is eszünkbe juthatnak. A Persepolis nem a hagyományos értelemben vett képregény, ritkán lép át a fantázia vagy az álmok birodalmába, annak ellenére, hogy rendkívül szubjektív szemszögből mesél. Satrapi tulajdon élettörténetéte elevenedik meg ugyanis, az a folyamat, ahogyan a cserfes, szabadszájú gyermek egy vallási és társadalmi szélsőségektől terhelt országban nővé érik. A rendezőnő saját bevallása szerint önéletrajza alibi csupán, ok arra, hogy mindarról meséljen, amit az eltelt évtizedekben megtapasztalt. Ebbe pedig belefér a közel-keleti kultúra és különböző hatalmak színre lépése, a nyugat-európai nagyváros ridegsége, a gyermekkor lelkesedése és a felnőttvilágból elcsípett információk sajátos értelmezése, a kamaszkori lázadás, az első szerelem rózsaszínű ködfelhője és eloszlása, miközben a nagyszakállú Mindenható és a hasonló megjelenésű Marx szomszédos felhőkről elegyednek beszédbe egymással. Humorban sem szűkölködik ugyanis a film, bájos jelenetek sorjáznak arról, ahogyan a rendkívül kifejező arcú kislány próbálja megérteni az éppen aktuális politikai helyzetet, vagy az elődöktől örökölt eszméket. Nagytatám herceg volt és kommunista – állapítja meg büszkén, miközben álomra hajtja fejét egy – helyi mércével mérve – szokatlanul liberális családban. Itt a gyerek is részt vesz a felnőttek beszélgetésében, a nők is véleményt formálnak és mindenki kiáll az elvei mellett. Részben ennek következményeként kerül az immár kamasz lány Bécsbe és lesz kívülálló egy idegen kultúrában. Szellemes rájátszások sorozatán keresztül látjuk a máshonnan érkező szemével a nyugat-európai élet sajátosságait, majd – Teheránba visszatérve – az egyre kevesebb lehetőséget biztosító otthon korlátait. Egy általunk is ismerős helyzetekkel tarkított sorsot kapunk, nem pedig történelmi tablót, vagy valósághű dokumentumot. A Persepolis francia földön készült, Iránban hivatalosan is elhatárolódtak a filmtől. A nővé érett Marji a film végén szintén Párizsba utazik, hiszen immár biztossá vált számára, hogy nem lehet próféta a saját hazájában.
Boda Székedi Eszter
A Persepolis (2007) című film a TVR Cultural műsorán pénteken (március 2.) látható 22.15 órától.