Ferenczes 70.

Valahogy úgy vagyok a nagy költőkkel, hogy örökifjúnak tartom őket, “lánglelkű”, elhivatott, “eszetlenül” reménykedő kamaszoknak, akiknek aggastyán korukra se nő be a fejük lágya. Nem hisznek olykor benne, de mégis sokra tartják az írott és kimondott szót. A Székelyföldön egyre ritkábbak az igazán nagyok, akik a közösségi keresztig élik s végzik a költői pályát. Ferenczes István barátunk is ilyen ritka tisztességgel megáldott/vert/átkozott ember. Állapot, állomás a betöltött 70. életév a költő életében, ahonnan illik visszanézni, és kötelező reménykedni, hogy van idő és maradt mondandó bőven. Isten éltesse! Erőt és egészséget a továbbiakhoz! Fel a fejjel, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény… Ha mi elveszünk, akkor is túlél minket valami a Műből. Ha egyetlen Ferenczes-vers sem marad meg a köztudatban, ha egyetlen esszéje, tárcája, elbeszélése sem lesz kőbe/fémbe/fába vésve, talán a Székelyföld című folyóirat és a körötte elkövetett kulturális cselekedetek sora annál inkább. Munkatársaival karöltve egy olyan korban tette népszerűvé és rangossá ezt a folyóiratot, amikor az írott szó becsületében alig hittek, amikor a klasszikus hordozókon közzétett kultúrát nem sokra becsülték. A szalmalángnak tartott kiadvány  immár tizenkilencedik évfolyamában jár. Ferenczes István kilenc évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is érvényesek. Nyugodt lelkiismerettel merjük idézni.

Karácsony másodnapján születtem 1944-ben, vagyis a nevem napján, de a hivatalos papírokban 1945. január 1. áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte fel letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon.

Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőművessegéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak (…), Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe.

Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak (is) szerkesztünk (kiadványokat), tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje (…). Ennél többel nincs, amivel hencegjek.

(Elhangzott 2006. október 14-én, a Magyar Művészeti Akadémia vándorgyűlésén.)

* * *

Úgy jön az ősz

Úgy jön az ősz, mint álmodban régi szeretőid, pereg róluk

a nyírfalevél sárgán, szürkén lebegnek át az ökörnyálas

ligetek fölött, meggyérült hajuk dideregve omlik a földre, fáznak,

reszketnek, várják, hogy jöjjön már valami tél, valami hófehér,

valami paróka a homlokuk fölé, ágyékuk csupaszon kitárva,

ázottan, összeráncosodva vár, egy utolsó ölelésre hív, bár álombélire,

amelyből nincsen ébredés…

*

Úgy jön az ősz a ködök mögül, lomhán hömpölyög a kipusztult

mezőkre, mint egy operaházi fantom, koszosan, tépetten

csorognak le vállairól a nagyáriák lidérces rongyai s a vér-

függönyös háttérben egy sikoly, egy rianós magas c-től,

szilánkokra zúzódva romlik alá a vérbosszú, az égbolt üvegharangja

úgy ömlik rád, mint a híg beton…

*

Úgy jön az ősz a szívem alá, úgy oson be a pitvarokba

a hajszálerek ökörnyálas, lebegő útjain, hogy nem tudom,

merre van észak, merre van dél, mikor volt a kezdet, egyre

többet emlékezem a végre, akár egy kipusztult réten

az elaggott, öreg komondor, mind lejjebb húzza fejem a fogyóhold

kolonca, mintha kilakoltatta volna a Jóisten a tájat, nyitva a kapu,

se gazda, se nyáj…

*

Úgy jön az ősz, hogy becsukódnak mögötte mindenek, minta előtte

nem lett volna semmi, se zengő március, se dús kalász, sem mélykék

augusztus, mintha utána sem, bár egy titkos összeesküvés,

egy mindent összeroppantó tévedés felmondja az örök visszatérés reményeit,

kilépni nem, csak bemenni lehet züllött kertjeibe, akár a halálba,

belépnek a költők az őszbe, belépnek Csiki Laciék az örök októberekbe,

mámortól üldözötten vonszolják magukat egyre beljebb, egyre

mélyebbre, valami mélabús fekete lyuk felé, hátukba ütve már a tőr,

oda, ahová ráfagyott a néma célkereszt…

*

Mint ahogy az agysejtek halnak el, úgy jön az ősz

valahonnan a hátunk mögül, alattomosan lép át

fölöttünk, elborul lassan az idő, a ködök mögött

szinte megáll a szív, óránként, majd naponta, végül

évente dobban talán, kétéltűek, őshüllők haldokolnak

egy gyalázatos dimenzióban, amelyben hatalmasra

zsugorodik a tér s az idő, a mi időnk pedig az egyéltű

létre sem lehet elég…

*

Mióta meghalt anyám, úgy jön az ősz, hogy összecsuklanak

még a tőmondatok is, a szavakból kihullnak a magánhangzók,

az a, az ó, az ú, az é sárba hull, s a mássalhangzók összetorlódnak

a torokban, majd leszivárognak az ízületekbe, akár a némaság,

bénulva mozdulna a láb, a kéz, de felvonaglik a jéghideg,

a fájdalom fizikai valóvá lényegül, vadszőlőként kúszik föl

a szív felé, amelynek pitvarában megkezdődött már a végkiárusítás….

*

Mióta meghalt anyám, mind többször nyilall a köldökömbe,

kést forgat benne a gazdátlan évszak, tudom, hogy Ő üzen,

mintha uránrögöket hordanék a zsebeimben, szinte hallani

lehet a gamma-sugarak surrogását, a titkos hullámhosszokon

érkező üzeneteket, valahonnan túlról, a materiális való mögül

érkező  suttogásokat: „Tudjad, hogy hozzánk vagy kötve ezernyi

léha ökörnyállal, tudjad, hogy már többen vagyunk, akik

önzetlenül szerettünk, mint akik ott fönt még körötted

élnek s öröknek hiszik ezt a döbbenetes évszakot”…

(Székelyföld, 2011. szeptember)

A Székelyföld januári számának tartalmából

A folyóirat idei első száma értelemszerűen nagy teret szentel a 70. életévét betöltő lapalapító-főszerkesztőnek. Ferenczest Ágh István verssel köszönti, majd a Pályám emlékezete című rovatban Borcsa János (Ferenczes, a magvető címmel) alkotói útját, a költői, illetve a szép- és közírói munka állomásait pásztázza végig az értő kritikus szemével, továbbá az ünnepelt Arghezi/Ergézi című esszéje és a Lövétei Lázár László által készített életút-interjú –„Fejben mindig is szabadnak éreztem magam” – olvasható ebben a rovatban. Balázs Renáta a Székely Könyvtár sorozatban Ferenczes István frissen megjelent válogatott verseit ajánlja az olvasó figyelmébe.

A januári lapszám irodalmi rovatában Láng Zsolt, Bálint Tamás, Dan Lungu, Balázs Imre József, Csender Levente és Becsy András versei olvashatók. A Scripta Mundiban Cseke Gábor közöl esszét Barátom, Kocsis Francisko címmel. A Ködoszlásban Obrusánszky Borbála tanulmánya, a Kelet Népében Tánczos Vilmos közöl újabb adatokat Petrás Incze János (1813-1886) életpályájáról. A Szemlében Sántha Attila Csender Levente kötetéről (Murokszedők), Gáll Erwin pedig Nagy Ervin könyvéről (A liberalizmus illúziói) tesz közzé kritikát. A lapszámot Rékasi Attila ihletett munkái illusztrálják.

Simó Márton