Valahogy úgy vagyok a költővel, hogy örökifjúnak tartom. Alig harmincöt esztendős lehetett, amikor érettségi tétellé vált, hiszen benne volt az 1977-re elkészült, a romániai magyar irodalom történetét bemutató tankönyvben.
Én akkor arra gondoltam, hogy vannak a régi klasszikusok, akik – mondjuk – Janus Pannoniustól Nagy Lászlóig, Szilágyi Domokosig sorakoznak elénk valami helyi Pantheonban, és vannak az élők, a közöttünk járók, akik természetes módon örökkévalók, vagy legalábbis: nagyon-nagyon, de nagyon hosszú ideig egyazon szerelvényen utaznak velünk.
“Mi mítosztalan már,/ de lelkiismeret még”
Gyermekként teljesen más volt az időhöz való viszonyulásom, szép volt, tágas és bizalomkeltő minden, mintha kizárólag értünk, főleg a székelyekért teremtették volna ezt az álom-dús, fenyves és borvizes a világot.
Egyébként Farkas Árpád volt az első élő költő, akit emberi mivoltában is megismerhettem, s mivel a versei hozzám közelálló gondolatokat, miénk-féle mondanivalót hordoztak, igencsak megkedveltem a munkásságát.
Egyébként olyan volt akkor, a hetvenes években a korhangulat, hogy a versnek, a jó versnek, úgy általában, irtózatos ereje volt. Alig-alig fordulhatott elő iskolai ünnepség, amelyen ne hangzott volna el egy-két igen szép és fontos, gerincet erősítő költeménye: az Avaron, az Epilógus a lófürösztéshez vagy igen emlékezetes prózaverse, az a Mikor az öregemberek mosakodnak című. Mert nagyapám is ilyenformán mosakodott vasárnap délelőttönként, úgy tíz óra tájban, még az első harangszó előtt. Írhatta volna Mózsi nagyapámról is, hiszen találkoztak: „…meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal/ mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz s/ visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados/ hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet/ tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a/ patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdá-/ csolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy éppen előle/ futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról a vért…”
Egyébként ma is kellemes borzongás fut végig rajtam, ha felidézem az egykori évzárókat vagy ballagásokat, amikor megilletődött leánykák szavalták valamelyik versét. A hatás frenetikus és feledhetetlen. Recsegnek a hangfalak, begerjed közben az emlék-mikrofon, de ma is hallani az ünnep fénykörében: „…ne csupán látva lássa/ a földet, honnan vétetett/ a fel-feltámadásra.” Ez pedig nem csak biztatás volt, hanem maga volt a megmaradás. In integrum. Holott tiltották, de csoda volt, hogy ez a versbeszéd élhetett és működhetett a lelkekben.
Közéleti költészet a Farkas Árpádé, az a nemes-magyar aggódás, amilyen az Illyés Gyuláé és a Kányádi Sándoré. Minden sora helyén való, értünk való. A költői magasságokat már a Forrás-kötetével (Másnapos ének, 1968) és második könyvével (Jegenyekör, 1971) elérte. A következő évtizedekben szűkszavú volt, ám legalább annyira jelentős publicistaként működött és működik ma is. A poéta manapság ritkábban szól belőle, de akkor ünnep van, versek általi különös vasárnap.
Simó Márton