Turgenyev-bemutató a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban
A vidéki környezetben igencsak felértékelődik a jövevény tanító Beljajev (Dénes Gergely) különlegessége, s ez a csodabogár felkorbácsolja a lelki pocsolyákat. Az addigi látszólagos nyugalom alatt és mögött beteljesületlen álmok és szerelmek rejtőznek. Natalja Petrovna (Tompa Klára m.v.) esetében a legmegrázóbb a hirtelen támadt szerelem. Kezdetben mit sem tud kezdeni az érzéssel, titkát Rakityinnal (Csurulya Csongor), a házibaráttal osztja meg, aki azonban nem is annyira titkoltan éppen őiránta ápolna gyöngéd érzelmeket. Ugyanakkor a nevelt leány, Vera (Albert Orsolya m.v.) is beleszédül a sárkányeregetésre és tűzijátékra készülődő diákba, de Beljajev – bár tetten érhető nála is a belső vívódás – túl elesettnek és elkeserítően fiatalnak érzi magát, hogy a szerelmet felvállalhassa, meg anyagilag is úgy látja, hogy – ketten mint árvák – nem engedhetik meg maguknak ezt az érzelmi tobzódást. A színmű talán legsikeresebb figurája Spigelszkij doktor (Barabás Árpád), aki a kedély-dús úriemberi maszk mögött tulajdonképpen egy megkeseredett, megcsontosodott rigolyákkal bíró, rettenetes agglegény. Úgy néz ki kerítőként megkapja Bolsincov szomszédtól (Szűcs-Olcsváry Gellért) a trojkát, és maga is viszonylag boldog, látjuk, hiszen meghódítja a harmincnál alig több Lizaveta Bogdanova szívét (Szász Kriszta), de úgy, hogy menet közben még magához is idomítja a fonnyadozó kisasszonyt.
A fejleményekről tovább egy szót sem, csak annyit, hogy többen elutaznak – mint annyi más orosz történetben –, ám ezzel nem oldódik meg tulajdonképpen semmi, csak éppen tiszta víz kerül bizonyos poharakba. És a szeretni igét magunkban egy kicsit furcsán ragozhatjuk tovább: én szeretlek, te nem szeretsz, ő pedig ne szeressen egyáltalán, mert semmire sem jut vele.
Érdekes – és ez most nem valami férfias elfogultságból ered –, a darab megtekintése utáni hirtelen felindulásban valóban Spigelszkij alakja tűnik a legkomplexebbnek, és Barabás Árpád játéka annyira meggyőző, hogy ez által a tulajdonképpeni mellékszereplőt az egyik kulcsfigurává növeli. Roppant érzékletesnek láthattuk az arcváltást. Hiteles volt a hangnem cseréje is, az a teljes mutálás, amikor a látszólag sima modorú, nyájas háziorvos úgy udvarol, hogy tulajdonképpen kiborítja teljes lelki szennyesét és majdhogynem a szó szoros értelmében letaglózza Lizavetát, aki hagyja is magát, hiszen a doktor közeledése jelenti számára az egyetlen és az utolsó esélyt a szerelmetlen boldoguláshoz.
A Tompa Klára által megformált Natalja Petrovna sem egyszerű eset: a klimax határán a vidéki úrinők is fellángolhatnak. Még egyszer. De hogyan? Mi e végső felizzás következménye? Merje vállalni? Ne merje? Meri. Roppant érzékletes, ahogyan már majdnem hattyúi alakká változik, mintha a habok fölött röpködne. Mert mire képes egy nő a szerelemben? Akár arra is, hogy visszafiatalodjék, s tizenhét éves énjét szabadon engedje a lélek zárt kalitkájából. Pillangó-kísérlet. Pillangó-lét ez a romantika. Tudjuk, hogy értelmetlen és fölös, de mégis azt kívánjuk a szívünk mélyén, amikor látjuk a tűz körül csapongani, hogy sikerüljön Beljajev szívébe beférkőznie. Aztán fájóan nagy az összeroskadás, amikor vissza kell esni a saját társas-magányba, s abba a korba, ahonnan immár nincs menekvés. Kútba sem kell ugrani: immár végérvényesen benne van. Méltó ez a szerep Tompa Klárához, s ő úgy játszik benne, ahogy élni szokás az ilyen boldog-keserves helyzetekben.
Albert Orsolya a valóban tizenhét éves nevelt leány, Vera alakját felöltve szintén összetett színészi feladattal birkózott meg, hiszen remény és kétség közepette élte át a szerelmet és annak visszacsomagolását a lélekbe. Olyanná kellett sorvassza a nagy érzést, mintha meg sem történt volna, mintha nem is létezne, és tizenhét évesen kényszerül arra, hogy a praktikum jármába helyezze a nyakát Bolsincovnál. Natalja és Vera viszonya is komplex: anya és gyermek, gonosz mostoha és Hamupipőke, illetve két rivális nő, aki egyazon férfiért harcol. Van is némi hisztéria, hajbakapás, miegymás. Nem hosszú ez a viszálykodás a darabban, de eléggé „férfias” és látványos.
E két erős nőalak miatt ebben a színrevitelben Beljajev nem eléggé kidolgozott és nem igazán karakteres. Nem érezni azt, hogy lényegében mi lehet az a különlegesség, amiért a nők úgy oda és vissza vannak érte. Beljajev árnyékba és olykor háttérbe szorulását a díszlet is „segíti”: gyakran hosszú perceken át pepecsel a sárkányszerkezettel, és olyankor úgy érezzük, hogy a színpad más terein – hiszen olykor három helyszínen is zajlanak az események – sokkal, de sokkal fontosabb emberek, jóval fontosabb dolgokat visznek véghez. Például: kártyáznak. Úgy általában sikeres a rendező szándéka, amikor két-három síkon/helyszínen „bonyolítja” a darabot, s ezzel takarékossá teszi a szöveget, korszerűen „vágja” a mozit, enyhíti az eredeti túlírtságot és a turgenyevi terjengősséget. Más időben, más Oroszországban és regényszerűen lassú színpadi játékkal másképp működhetett ez az eredetileg öt felvonásos „komédia”. Most azonban szünet nélkül is el lehetett játszani. Olyanforma, mint egy egész estés játékfilm, szűk másfél óra. Feszes vezetésű.
Nem esett szó néhány mellékszereplőről, akik üde színfoltok. Némi humort és iróniát visznek a darabba, bár tudjuk, hogy csak vázlatosak, illusztrációk, ott vannak, mert szükség van rájuk, mint vágóképekre egy filmben.
A Csurulya Csongor által formált Rakityint azonban mindenképp és külön említeni kell: kiválóan működik a színművész ennek a műfaj és életmű nélkül tengődő férfi/művész alakjában. Mintha valami tragikumot, egyfajta értelmezhetetlen bánatot és fölöslegesség érzetet hordozna magában. Mintha sugározná a tizenkilencedik században elveszett, távoli, és jórészt ismeretlen orosz értelmiség emlékét. A két egymásra utalt, de egymás ellen forduló nőalak mellett Rakityin képezi a darab másik gerincét, azt a személyt, akire épül a játék. Csurulya Csongor ezt az elvárást itt magabiztosan és mély átéléssel teljesíti.
Simó Márton