L. Simon László (1972, Székesfehérvár) új kötete a Személyes történelem (Ráció Kiadó, Budapest, 2011) olvasmányként igazi csemege, s nemcsak az esszé műfaját kedvelő olvasó számára. Sokunkat számos aktuálisan vagy látensen foglalkoztató izgalmas kérdést vet föl a kultúra, a történelem, a politika, a kultúrpolitika, a hétköznapi élet tárgyköréből, anélkül hogy egy pillanatra is kizökkenne az esszét mindig is jellemző személyes hangnemből, és anélkül, hogy hagyná, hogy a súlyos léptű és nagy léptékű történelem háttérbe szorítsa vagy homályba borítsa mindazt, amiből ő maga is áll: az egyes ember sorsát, az egyes családok saját, személyes kis történeteit, „életszilánkjait”.
Saját pályafutását illetően a szerző a kötetben – Ady, Illyés Gyula, Csoóri Sándor és mások mellett – sűrűn emlegetett és idézett Mikszáthtól az alábbiakat idézi: „egypár év előtt még magam is író voltam, de mert még egyéb is akartam lenni, kevesebb lettem. Most már csak újságíró vagyok.” L. Simon erre így reflektál: „Én inkább így fogalmaznék: egypár év előtt még magam is író voltam, de mert még egyéb is akartam lenni, kevesebb lettem. Most már csak politikus vagyok.” E rövidke részletből is kiderül, hogy a kötetből nem hiányzik az esszé sava-borsa: a mértékkel adagolt humor, az irónia és annak kényesebb válfaja: az önirónia sem. Ez teszi különösen olvasmányossá, mondanivalója és kérdésfölvetései pedig igen tanulságossá ezt a kivitelezésében is igényes, mutatós kis kötetet. Mely egyben betekintést enged egy fiatal konzervatív politikus gondolat- és érzelemvilágába is. (A kijelentést pedig, hogy megszűnt írónak lenni, hadd ne higgyük el neki, hiszen azt éppen újonnan megjelent kötete cáfolja.)
Noha kétségtelen, hogy ezek az írások nem azért keletkeztek, hogy aztán egy jól meghatározott rendben beilleszkedjenek egy kötet szerkezetébe, az olvasónak mégis az a benyomása, mintha kéz a kézben jönnének, egyik hozná a másikat, azaz miközben megvan a maguk feszes belső mikrostruktúrája, egy makrostruktúra kívánalmainak is fesztelenül alárendelnék magukat. Ez egyrészt azt mutatja, hogy a szerkesztő jó munkát végzett, másrészt meg azt, hogy szerzőnknek olyan koherens értékrendje van, amely – lett légyen bármily változatos és szerteágazó is a tárgyválasztás – képes megzabolázni, sőt alárendelni a szertelen csapongás mindannyiunkban (az írókban meg különösen) ott mocorgó ösztönét. Pedig L. Simon László nem különösebben kegyes olvasójához, hiszen teljes mértékben kihasználva az esszé műfajának igencsak liberális vonásait, hol a régmúlt, hol a közelmúlt, hol a jelenkor jóformán még ki sem hűlt eseményeiben készteti őt megmártózásra, hogy aztán rövid – borospincék mélyén történő – hűsülés és merengés után rögtön a léghajókészítés rejtelmeibe ugrassa fejest, ezt követően pedig mindjárt a rádiózás úttörői előtt hajtassa meg vele józsefattilásan okos fejét. De bárhol járjunk és bármely korban, a lényeg mindig ugyanaz: az ember nem a semmiből jövő és a semmibe tovatűnő lény. Bárhogy nézzük is, ez bizony már ilyen alapszinten is világnézet. Nem semleges, és nem megfoghatatlan.
Az ember valahol, valakiknek köszönhetően született, ebből kifolyólag tartozik valahová és valakiknek. Úriember pedig a tartozását megadja. Másként, néhány éve még abszolút ódivatúan, manapság talán már nem annyira, sőt, remélhetőleg egyre korszerűbben fogalmazva: az embernek van szülőföldje, vannak szülei, ennél fogva ab ovo tartozik egy közösséghez, ab ovo kézhez kap egy történelmet, egy hagyományt, és ettől kezdve egyetlen igazán komoly feladata van: annak megfelelni. Látszólag nem nagy ügy. A gyakorlatban azonban egész embert és egész életet igényel. Sokszor nem is elég. Mert megfelelni egy hagyománynak, egy történelmi múltnak azt jelenti, hogy az ember ráébred igazi küldetésére, tudatosan vállalja az örökül kapott értékekhez méltó életet. És L. Simon tudatában van annak, hogy oly sokévnyi kihagyás után, mialatt minden irányból azt sulykolták belénk, hogy az individuumnak, mint önálló entitásnak egyetlen feladata van: az önmegvalósítás, az érvényesülés, nemcsak az irányváltás, de az irányváltás szükségességének felismertetése sem könnyű feladat. Merthogy időközben az olyan fogalmak, mint: szülőföld, haza, nemzet, hagyomány, közösség, közösségszolgálat, hogy is mondjam… kissé zsenánsakká váltak, kissé félszegen is ejtjük ki őket, hogy ne mondjam: szégyenkezve. Pedig hát amúgy nagy múltja lenne a dolognak, hiszen Jézus sem úgy tanított bennünket imádkozni, hogy: „mindennapi kenyeremet add meg nekem ma”, hanem hogy „mindennapi kenyerünket”… Üdvözülni mindenki egyénileg üdvözülhet, de csak úgy, hogy az odáig vezető utat a keresztények nagy közösségének tagjaként tette meg. Szinte megható, ahogyan L. Simon óvatosan, diszkréten, példamutatással igyekszik felébreszteni olvasójában nemcsak a nemzethez, de a szűkebb pátriához való tartozás örömét és felelősségét is. Ahogyan a nemzet, történelem diszkreditált és kiüresített fogalmait igyekszik feltölteni saját személyes, családi, vagy éppen más családok történeteivel. Ahogyan rámutat arra, hogy a történelem valójában nem az, amit elnagyolt, kilúgozott, és nem ritkán tendenciózusan összerakott képletekben a történelemkönyvekben eléd tesznek… Nem. Ahogyan dédapád élt, ahogyan nagyapád és apád élt, és ahogyan te élsz – az a történelem. De ezt tudnod kell, és ha már tudod, tovább kell adnod ezt a tudást fiaidnak. Mert ha nem, akkor tenmagad is, és utódaid is ki lesztek szolgáltatva a történelemkönyveknek. És az egész ott kezdődik, mondja L. Simon, hogy: „Nincs haza szülőföld nélkül” (Noé bárkája). Mindezt elmondani, újra és újra elmondani nem fölösleges dolog, az elmondottak pedig nem üres frázisok, mint egyesek gondolják, sőt mi több: mondják is. Mert az igének van egy olyan tulajdonsága, hogy testté lesz. „A cselekvő igén van itt a hangsúly: tenni valamit, cselekedni, elvégezni a kötelességet, a ránk rótt és önkéntes feladatokat.” – írja egy helyütt L. Simon, majd így folytatja: „Mert a hazaszeretetnek a tettekben is meg kell nyilvánulnia, minden – látszólag a haza nagy dolgaitól függetlenül – cselekedetünk mögött búvópatakként kell jelen lennie: mikor kitakarítjuk a lakásunkat, rendesen felöltöztetjük az iskolai ünnepségre induló csemeténket, mikor megmetsszük a szőlőt, felássuk a konyhakertet, részt veszünk a templom kimeszelésében, mikor meglátogatjuk a nagyszüleinket, kimegyünk a temetőbe, virágot teszünk a vázába, mikor részeseivé válunk a szűkebb és tágabb közösségünk ünnepeinek. Aki szereti a hazáját, az nem elmegy, hanem visszajön, nem elvesz, hanem ad, nem egyedül akar boldogulni, hanem hozzá akar tenni valamit, egy kis darabot a közös nyelv, az együtt megélt dolgok emléke és a közös múlt által abroncsként összefogott valósághalmazhoz, a nemzethez, a hazához.”
Aki azt hiszi, hogy ezt fölösleges elmondani az ifjú nemzedékeknek, az vagy naiv, vagy veszedelmes hamiskártyás. Gyógyírként javasolnám, hogy látogasson el a cigarettázó diákokkal körüldíszített középiskolákba, hallgasson bele a serdülők egymással folytatott dialógusaiba, ismerkedjék meg az értékrendjükkel. Látni, hallani és érezni fogja, hogy túlnyomó többségüknek – tisztelet a kivételnek – a fenti mondatokat senki nem mondta el. „Ha hanyatlik egy nemzet, akkor ez nem a nagy filozofikus, alkotmányos, politikai kereteken, hanem éppen ez egyszerű, hétköznapi dolgokon látszik meg először: a rendezetlen előkerteken, a piszkos parkokon, az elhagyott házakon, az elhatalmasodó önzésen, az egyéni menekülési stratégiák kidolgozásán, az ünnepek figyelmen kívül hagyásán, és a példamutatás nélküli parttalan szónoklatokon, amelyek az erkölcs fontosságáról, a törvények betartásáról, valamint a haza szeretetétől szólnak.”
Hogy itt tartunk-e már, egy közismert publicistát idézve: „én nem tudom…”
Lakatos Mihály