Bölöni Domokos 70.

Bölöni Domokos

Bölöni Domokos (1946. augusztus 11.) romániai magyar író, majd két évtizeden keresztül Korondon tanított, ezt követően, 1990 tavaszától a marosvásárhelyi Népújság művelődési rovatát szerkesztette nyugalomba vonulásáig. Maros megyében (volt Kis-Küküllő vármegye), a közigazgatásilag Bonyha községhez tartozó, Dányán nevű faluban született. Dicsőszentmártonban járt középiskolába. 1973-ban román-magyar szakos oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán. Korondi időszakában volt községi könyvtáros, iskolaigazgató, irodalmi kör szervezője… Nyugdíjazása óta szépíróként jóval aktívabb, mint korábban, és jut ideje értékesnek tartott, de elfelejtett életművek feldolgozására, gondozására is.

Dányán főutcája

Első írása 1974-ben jelent meg a kolozsvári Utunk című irodalmi hetilapban. Kisprózái a bukaresti Ifjúmunkás és Előre, a marosvásárhelyi Új Élet és Igaz Szó, a csíkszeredai Hargita, valamint a Brassói Lapok című kiadványokban láttak napvilágot. Első kötete a bukaresti Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában látott napvilágot, Hullámok boldogsága címmel 1980-ban, Bajor Andor és Szilágyi István ajánlásával.1985-ben Hét vége című novellájával elnyerte az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat novellapályázatának első díját. 1986-ban szintén Bukarestben adták ki újabb novelláskötetét, A szárnyas embert. 1990 tavaszán visszatért Marosvásárhelyre; a Népújság című napilapmunkatársa, a művelődési rovat szerkesztője. 1993-ban két írása elnyerte a Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatának első díját próza kategóriában. 1998-ban szülőfalujáról írt munkáját nagydíjjal jutalmazta a budapesti Magyar Napló (A magyar társadalom önképe az ezredfordulón címmel meghirdetett pályázatán). A Népújság mellett létesült Impress Kiadó első köteteként adták ki 1992-ben Harangoznak Rossz Pistának című könyvét, amely kiadó aztán több kötetét is gondozta a következő években.

Szőlővel, egyévesen

Bölöni ír tévéjegyzetet, glosszát, tárcát, recenziót, karcolatot, novellát. Több száz oldalnyi krónika, riport, művelődési cikk és jegyzet jelent meg neve alatt a Népújságban és más erdélyi lapokban. 1990 óta tagja a Romániai Írók Szövetségének, 1999 óta pedig (ezredikként!) a Magyar Írószövetségnek.

Az 1950-es években még házaknál tilolták a helyi termesztésű kendert (Bölöni középen)

– A szülőföld, a gyermekkor… Gyakran jelenik meg írásaidban a Kis-Küküllő vidéke,a Vízmellék, a szülőfalu, Dányán, és persze az akkori idők emberei, figurái.

– Zárt világból jövök, kicsiny, eldugott faluból, nem valami „tudós” környezetből. Szegény világ az, fő gondja mindig az út volt: minden irányban csak a sár,sár, sár… Falábakon jártunk iskolába, azokon mentünk karácsonykor kántálni… A gyermekkor meghatározó az életemben. Emlékeim szebbje, de a fájdalmasabbja is: onnan érkezik, ez a forrás, amelyből mindig meríthetek. Igaz, hogy a forrást mifelénk csorgónak mondják. Hát onnan csordulnak-cseppennek a meséim. Hirtelen felötlik egy név, és megpróbálom felidézni a viselőjét, aztán valahogy köréje kerekedik a történet. Félárván nőttem fel, apátlanul, sok frusztráció ért, és ez különös érzékenységem egyik oka.

Édesanyjával, hatévesen

Szüleim kétéves koromban váltak el. Asszonyok neveltek – ami nem baj. Figyelmesebbé tettek minden látható és láthatatlan dolog iránt. A család szerette volna, ha gazdatiszt leszek, aztán később, a kollektivizálás keserveit megtapasztalva, inkább valami táskás, „nadrágos” embert csináltak volna belőlem. Mindenesetre nem fogtak olyan durván be, mint társaimat, a nehéz fizikai munkára. Édesanyám is mindig elvágyott abból a környezetből, egész élete kudarca, hogy ez többszöri próbálkozása ellenére sem sikerült. Gyerektársaim csúfoltak, mert túl „urasan” beszéltem. Az udvarházából könyörtelenül kiakolbólított uraság könyvtárának egy része a mi félbemaradt házunk elkészítetlen szobájában kötött ki, arra anyámmal rendesen rájártunk, és mielőtt feljelentettek volna, egy piciny részét el is olvastuk… Aztán egy hajnalon ránk törtek, nagyapámat a szekér elé fogták, egymagában kellett vonszolnia az aranyozott bőrkötésű kötetekkel megpakolt szekeret a községházáig, ahonnan a szebbjét elvitette az akkor éppen grasszáló pisztolyos gazember (később kapusként pusztult el egy vegyi üzembe sav ölte ki a látását), a többit pedig, amint arról Sütő András is írt egy följajduló égbekiáltást:elégették – mint az osztályellenség mocskát.

Első olvasmányaid, irodalmi élményeid?

– Első irodalmi élményeim a mesék voltak, aztán a Biblia, a versek, a János vitéz,a Toldi. Nagy élményem volt a Napsugár gyermeklap. Aztán az Ifjúmunkás irodalmi melléklete, és a velem azonos korú kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk, amelynek diákkoromtól előfizetője voltam. Ott jelent meg első novellám is, 1974-ben, akkor már korondi tanárként. Szinte kihúztam a gyufát érte, mert valaki magára ismert, és rám “csimentette” a milicistát… Kiváló magyar tanáraim voltak. Vámosgálfalván – az V-VII. osztályt bentlakóként ott jártam ki – Bakó Jenő, a dicsőszentmártoni középiskolában pedig Gáspár György. Más tárgyakból nem is voltak igazán jó jegyeim. Matekból például egyik évharmadban meg is buktam. Érdekességként említem meg, hogy, mert csak egyetlen magyar osztály voltunk Dicsőben, összevontak bennünket egy Udvarhelyről érkező, esti tagozatostársasággal. Erdőszentgyörgyön érettségiztem. Az általánosom 5,75 volt, azt is az osztályfőnököm, Gáspár György alkudta ki, nehogy már a legjobb „magyarosát”elbuktassák a kollégái… Na és az csak természetes, hogy már gyerekkoromtól költő szerettem volna lenni. Amellett pedig zenész és tanító és mozdonyvezető is. Később felismertem „korlátaimat”, és csak néha-néha vetemedem vers-írásra. A próza is költészet, csak egy kicsit szabadabb, ezért néha nehezebb is.Korán beláttam, hogy nem lehetek költő, mert ahhoz a tehetség töményebb, sűrítettebb változata kelletik. Persze nem könnyű „elkönyvelni”, hogy nem sikerül, amit szeretnénk. Sokan bele is halnak, mások mindenáron túl akarnak lépni rajta, és fűzfapoétákként cégéreztetik magukat. Mióta irodalmi kört is vezetek, és ez nem ma kezdődött, hanem inasként a Nagy Pál és a Kicsi Antal vezette Aranka György Irodalmi Körben, utána Korondon, az Ambrus Lajos irányította Firtos-körben, később a Hazanéző irodalmi találkozóin, 2005-től pedig a Súrlott Grádics irodalmi összejövetelein, számos sorssal szembesített az élet, többen mentek el úgy, hogy búcsút sem intettek a széles poétai mezőnek.

– Korondi éveid fontos szakaszát képezik életednek…

– Előtte volt egy olyan kanyar az életemben, amelyre nem szívesen emlékezem. Érettségi után felvételiztem a marosvásárhelyi tanárképző intézet magyar-történelem szakára. De ott a második szak egy részét nem az anyanyelvünkön tanultuk, és én már februárban, egy sajnálatos baleset miatt is, ki-kimaradoztam, a vizsgákat elbuktam, és exmatrikuláltak. Rövid ideig a Küküllő menti Csávásra kerültem helyettes tanárnak, a dalárda harmóniája annyira megfogott, hogy beálltam kórustagnak, és persze én játszottam ifjú Nagy Istvánt is Bródy Tanítónőjében. Elvittek katonának, csak 1968 decemberében szabadultam. Szülőfalumban kezdtem tanítani, de a hadseregben felszedtem a májgyulladás vírusát, és az újév után kórházba kerültem. Amikor meggyógyulva az esélyeimet latolgattam,a kolozsvári református teológia látszott a leginkább nekem valónak.

Ifjú házasként, feleségével, Réti Erzsébettel

A lelkész kiállította az ingyenes bentlakásra vonatkozó ajánlólevelemet. Inkább azért lettem volna pap, hogy hét közben jusson időm az írásra. De aztán megismerkedtem a feleségemre menendő leányzóval, egy szomszéd falusi, abosfalvi tanítónővel, és összeházasodtunk. Közben ismét felvételiztem a tanárképzőbe, ezúttal a román-magyar szakra, és elsőnek jutottam be. Ez 1970-ben volt. 1971 őszén kint voltunk „mezőgazdasági gyakorlaton” kukoricát szedni Keresden, amikor telefonon értesítettek, hogy október 4-én, Dicsőszentmártonban megszületett a fiam, Attila. Akkor aztán kénytelen voltam félbehagyni a legénykedést, és – harmadiknak a nyolcvan hallgató közül – elvégeztem a „pedát”, és 1973-ban Krajován – ott volt az országos kihelyezés – Korondot választottam, azért is, mert a bonyhai vasút-állomásról viszonylag könnyen feljuthattam Parajdig, és onnan már a második falu. A Sóvidéken töltött tizenhét esztendő jelentette számomra a visszatérést megszenvedett anyanyelvemhez. Az ízes élő beszéd, a szokások, a karakterek, az otthoni református után a katolikus és unitárius közösségek hagyományai, az emberek széles mesélőkedve és a megszámlálhatatlan történet új és kimeríthetetlen kincsesbányaként kínálkozott a számomra. Bekapcsolódtam a helyi irodalmi kör tevékenységébe,kétévenként szerveztünk találkozókat a Hargita megyében született vagy a Székelyföldhöz kötődő írókkal, költőkkel. Parajddal közösen tartottuk ezeket a meglehetős visszhangot kiváltó felolvasásokat, amíg le nem fújták őket. Alkalmam volt személyesen megismerkedni olyan szerzőkkel, mint Bajor Andor, Kányádi Sándor,Fodor Sándor, Nagy Pál, Bartis Ferenc, Molnos Lajos, az akkori erdélyi magyar irodalom számos jeles idősebb és fiatalabb képviselőjével. Meghatározó volt számomra Páll Lajos jóindulatú barátsága, emberi tartása, művészi krédója.

Feleségével és a három gyermekkel korondi otthonukban

Itt éltem, amikor 1980-ban, nemzedékemtől jócskán lemaradva, megjelent első könyvem, egy Forráskötet, a Hullámok boldogsága. Községi könyvtárosként kapcsolatban álltam a felnőttekkel is, az első esztendőkben még a műkedvelő színjátszással is próbálkoztam, feleségestől. Aztán pedig kórustag lettem. Meg népszámláló biztos. 1990-ben Ambrus Lajosékkal életre hívtuk és bejegyeztettük a Firtos Művelődési Egyletet, amely máig működik, és kiadja a Hazanéző című rangos sóvidéki művelő-dési folyóiratot, valamint a Hazanéző könyvek sorozatot. Ott voltam az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület alakuló ülésén Székelyudvarhelyen, 1990. április 25-én. Rövid ideig dolgoztam Katona Ádám mellett a Szabadság című lap szerkesztősé-gében, de aztán Nagy Miklós Kund telefonált, hogy a márciusi események miatt távoznak az újságírók, s ha kedvem van, jöhetek Marosvásárhelyre, a Népújsághoz. A tanügy könnyen elengedett, május harmadikán már újságíró voltam. A korondiakkal nem szakadt meg a kapcsolatom, többször jártam tárlatnyitón,találkozókon, az árcsói fazekasvásárokon, és 1998-ban részt vettem a Károlyi Palotában, amely a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ad ma otthont, a Hazanéző bemutatkozó estjén, ahol a hatvanéves Páll Lajost köszöntöttük, egy másik alkalommal pedig a Műcsarnokban tartott felolvasó esten is. Székelyudvarhelyen is részt vettem a tavaly nyáron elhunyt Majla Sándor Ablak című időszakos folyó-iratának estjén, 1993. október 27-én.

Alkalmanként felbukkant Korondon - egykori tanítványa és barátja, Józsa László (a képe előterében J. L. középen, mellényben) fazekasmester kiállításain többször is

– Az utóbbi években mintha ritkábban jártál volna „haza”…

– Igen, mert a munkám Marosvásárhelyhez és főleg Maros megyéhez kötött. A megyében alapított csaknem valamennyi művelődési egyesület megalakulásánál „bábáskodtam”. A Népújságnál a szerkesztőség segítségével előbb „komoly” vicclapot indítottam B’Ábel címmel, de az első szám után megbukott, nem volt rá vevő. Létrehoztam egy humoros gyülekezést Flaszter-klub névvel, ennek volt né-hány sikeres megnyilvánulása, még humorpályázatot is meghirdettünk, és az akkor még működő Oroszlán vendéglőben adtuk át a díjakat a nyerteseknek. Flasztercímmel egész oldalas humoros összeállításokkal győzködtem feljebbvalóimat,hogy humor nélkül nem érdemes élni. Aztán ez is elunódott.

Korondi sokadalomban - könnyen felismerhető az ismerősökből és alkalmi látogatókból álló tömegben, B. D. fején kőrispataki szalmakalap

Kitűnő barátom volt Molnár Dénes, az ő Démol Klubját egy időben ketten éltettük. Néha fölvett a kocsijára, és magával vitt, oda, ahol éppen valami munkája volt, például a szászrégeni református templom kazettáit igen korán csodálhattam meg. Szeretettel nyitottam meg aztán — örökös távozása után öt évvel — gyűjteményes tárlatát a Kultúrpalotában. A képzőművészekkel Páll Lajos közelsége barátkoztatott meg. Jóban vagyok többek között Kedei Zoltánnal, Fekete Zsolttal, Gyarmathy Jánossal, a fotóművészek közül Török Gáspárral, Bálint Zsigmonddal, Puskás Györggyel, Kucsera Jenővel, szeretek közöttük lenni, részt venni kiállításaikon. Tíz éve is elmúlt, hogy kitaláltam – a hajdani híres vendéglő nevét kölcsön véve – a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, és 2005 elején meg is tartottuk az első ülést. Ez nagyon laza szövetkezés, nincs alapszabálya, sem jogi személyisége, viszont nagyon gyakran lát vendégül költőket, írókat, képzőművészeket, zenészeket, és már valamiféle törzsközönsége is van. Gyakran lépünk fel nagyközségekben, kisvárosokban, Ludason, Búzásbesenyőben, Marosszentgyörgyön, Szászrégenben, Dicsőszentmártonban, Erdőszentgyörgyön, Kenden, Szovátán, Segesvárott. Ötéves fennállása alkalmából antológiát jelentettünk meg, Az eltérített felvonó címmel.

A korondi Cseredombon - Tófalvi Erdész István felolvas (valamikor az 1970-es évek végén készült felvétel)

– A gyermekekhez sem maradtál hűtlen…

— Már a korondi iskolában is volt egyféle „gyermeklapom”, a Firtos. Ambrus Lajos indította, írott lapként, aztán szigorodott a világ, és irodalmi faliújsággá változott. Hetente tartottunk irodalmi kört, népdalt tanultunk, helybeli jeles felnőttek meséltek az életükről, mint István Lajos, Józsa János, Páll Lajos. A gyermekek aztán hűségesen eljártak a felnőttek irodalmi körére is. No, itt, Vásárhelyen sem nyughattam: gyermekoldalt indítottam sok évvel ezelőtt, a Népújságban. Címét Móricz Zsigmond STIPENDIUM című írásától kölcsönöztem. Számos iskolában álltunk a gyermekolvasók elé az oldal szerzőivel, köztük Kajcsa Jenő tanárral, Ráduly Jánossal és másokkal.

– Taposómalom-e napilapnál dolgozni?

– Kinek taposómalom, kinek folyamatos dokumentálódás. Nekem ez is, az is. Alig van olyan jelentősebb helység a megyében, ahol a húsz esztendő alatt, míg újságíró voltam, meg ne fordultam volna. A Kemény Zsigmond Társaság és az EMKE rendezvényei, a Gyöngykoszorú tánctalálkozók, a kórusfesztiválok, a falutalálkozók, amelyeken gyakran mutatnak be monográfiákat, falukönyveket is, nemzeti és egyházi ünnepeink színhelyei, a templomok és kegyhelyek, Marosvécs, Farkaslaka, kiemelten Fehéregyháza, a népszokások ritka fölvillanásai itt-amott, főleg a téli ünnepkör idején: ezek engem mind-mind élénken foglalkoztattak. Tudósításaim e forrongó korszak publicisztikai párlatai lehetnének, ha kötetbe kerülnek valaha.

Ilyenkor, ősszel, hálaadás és számvetés idején - egy kedvenc fotó; érett, kiegyensúlyozott, bölcs ember, aki sokat látott és írt eddigi élete során, s - bizonnyal - még fog...

– Vannak-e emlékezetes történeteid olyan művészekről, akikhez közel kerültél az évek folyamán?

– Említettem az előbb néhány nevet. Egyszer Bajor Andor azt írta nekem,hogy a humorérzékünkre úgy kell vigyáznunk, mint Sztálin elvtárs a személyi biztonságára. Nagyon sok írót, költőt ismerhettem meg, hálás vagyok a sorsnak. Egyébként nem vagyok túlságosan barátkozó természet, én a magányomra vigyázok úgy, mint a generalisszimusz a lelkére, ha volt neki. De megdobbant a szívem, mikor Kányádi Sándor vagy Sütő András vagy Fodorúr vagy Szilágyi István, és persze sokan mások a nevemen szólítottak. Őrzök például a néhai Nemess Lászlótól (1944–1999) egy keserű szövegrészletet: „Megszoktam már, hogy arról terjedt el a köztudatban, hogy író, aki még egy épkézláb (vagy akár gyenge) novellát vagy verset nem írt, hogy az utazik külföldre tárgyalni érdekünkben, aki egyetlen magyaron kívüli nyelvet nem ismer, hogy az szónokol, aki beszédhibás, az kezeli a pénzt, akinek három fizetése is kevés, az rendel külföldről könyvet, aki már tíz éve semmit sem olvas, hogy daltonista ítélkezik festőművészeti tárlaton, a süket írja a koncertismertetőket. Ilyenkor eszembe jut egy amerikai mondás: “You can’t roll-skate in a buffalo herd.” Vagyis: “Nem görkorcsolyázhatsz a bölénycsordában!” (Látó, 1992. március)

Feleségével - egy viszonylag friss felvétel 2013-ból

Megszívlelendőnek érzem Popper Péternek ezt a kis történetét: „Szerintem az tartja meg az embert, ha vállalni tudja a megtörténteket a saját életében, és ezektől nem akar megszabadulni. Egyszer viccesen megkérdeztem Pilinszky Jánostól – ettől az én megítélésem szerint, nagyon nagy költőtől: – Mondd, János, tényleg lesz utolsó ítélet,tényleg meg fogja fújni az angyal a harsonát, és kilépünk a sírunkból? Azt válaszolta: – Nem, kedves barátom, az utolsó ítélet ennél sokkal egyszerűbb lesz: táblára írva nyakadba akasztják történetedet, de az igazit, barátom, nem azt, amit te csináltál és hazudtál a világ és önmagad számára: az igazi történetedet fogják a nyakadba akasztani.”

Jelentősen meggyarapodott családja körében - Marosvásárhely, 2011

Gyerekkorod idejének népszokásai is előjönnek egyik-másik történetedben.

– Igen. Most hadd idézzem fel azt, amit egy körkérdésre válaszolva írtam, és meg is jelent (Évváltó hangulatképek, szövegszilveszterezések. RMSZ, 2007. XII. 27.). Legénykoromban a templom tornyából búcsúztattuk az óévet. Egyik szilveszterkor, a kántorunk idő előtt lebetegedvén, nekem jutott a tisztesség, hogy a hangot megadjam és a kórus énekét irányítsam. Ekkor olyasmi mocorgott bennem,hogy talán a papi hivatást kellene választanom. A sors másként rendelkezett, de az a két ének ma is a fülemben cseng: „Óh, mily rövid ez az élet, / Ragad minket az idő: / Íme, ismét már oda lett / Éltünkbőlegy esztendő! / Tekintsünk még utoljára / Annak lefolyt pályájára, / S áldjuk jó Istenünket, / Hogy megtartott bennünket.” Ezt követte az újévköszöntő: „Ez esztendőt megáldjad, / Ez esztendőt megáldjad, / Kegyelmedből, Úristen! / Bőséggel ékesítsed, / Bőséggel ékesítsed, / Te szent Jehova Isten! / Téged áldnak, / Kik lakoznak e földnek színén. /És a puszta helyek is / Bőséggel, Halmok áhítozódnak / Víg kedvvel. / Boldog, kit magadnakválasztál, / Sionnak királya.” A mindenkori kántor privilégiuma volt, hogy a torony aljában illő tisztelettelhallgatózó népet köszöntse, eképpen: Adjon az Isten minden jót, bort, búzát,békességet, áldást és szeretetet az új esztendőben! Utána háromszoros Éljen! következett. Aztán lebaktattunk a szűk, a hótól igencsak csúszós lépcsőkön, ésvisszaballagtunk a felekezeti iskolába, melyet az államosítás után kultúrházként használhattunk. Koccintgattunk, előkerült némi elemózsia is, aztán karéjba fogóztunk,középre állt a prímás, és legalább másfél órán át énekeltük nemzedékről nemzedékre öröklődő dalainkat. Aki nem dőlt ki, táncolhatott aztán kedvére. Volt úgy is, hogy a reggeli kúrálás végére értem csak haza. Nagyapám méregerős szilvapálinkával, friss lepénnyel fogadott: „Éppen most itattam meg a marhákat, rajtunk a sor, fiam!” Mostanság a Tuborg-negyedben (így becézgetem a vásárhelyi Tudort), háborús hangzavarban, füstben-ködben petárdázva búcsúztatják az újévet, a közeli diszkóbár tetejéről röppentyűk tízei színezik az eget. Kétszer is pukkantanak, himnuszolnak, pezsgőznek: egyszer Erdély s utána Magyarország éjféli idejében. Mostanság már nem kapjuk magunkra a nagykabátot, nem állunk ki „tácsogni”az erkélyre, unjuk már a művi zűrt. Inkább ülünk csendben a lakásban. Megcsókoljuk egymást, felhívjuk (az ugyancsak köröttünk, Vásárhelyen élő) gyermekeinket, unokáinkat, fogadjuk a telefonokat, köszöntjük az ismerősöket. Hajnali három-négy körül elunom a tévét is, az ágyban olvasok, ezúttal háttérrádiózás nélkül. Egy Dsida-vers kerül a kezembe. Jó volna azt írnom, hogy ezzel alszom el. Nem így van. Eloltom a villanyt, és nagyon sokáig nézem az életemet a sötétben.

Dsida Jenő

Hideg téli est


Életünk hulló karácsonyfáján

halkan repesnek a lángok.

Fölöttünk és bennünk hömpölyög

a hideg áramú csönd.


Mosson ki, vigyen magával

fodros hátán mindent, ami volt:

esdő várakozások meddőségét,

kulcsoltkezű, hasztalan imákat.

 

Hópárnás nagy fenyők alatt

üljünk le a törpék közé,

burkolózzunk a hallgatásba

s hunyjuk le félig a szemünket.


S míg csillagok kezdenek pislákolni,

töprengjünk az eljövő felől:

hogyan kellene megszólalni?

S mindent elülről kezdeni?

 

P. Buzogány Árpád Bölöni Domokossal készült beszélgetése az Erdélyi Toll című antológiában jelent meg korábban.

Az írást aktualizálta és frissített információkkal Simó Márton látta el.

Nagy és régi szerelem a hegedű is - időnként tesz egy kísérletet a nyirettyűvel a beteljesülés érdekében

Bölöni Domokos ezidáig megjelent kötetei

A rablóhús fogyasztása (Játékos jegyzetek, 2016)
Szélrózsa kankalin (Rövidpróza, 2014)
Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng (Karcolatok, novellák, 2014)
Az eltérített felvonó (A marosvásárhelyi Súrlott Grádics irodalmi kör antológiája, szerk., 2011)
Küküllőmadár (Karcolatok, novellák, (2011)
Micsobur reinkarnációja (Karcolatok, novellák, 2010)
Elindult a hagymalé (Karcolatok, novellák, 2009)
Széles utcán jár a bánat (Karcolatok, novellák, 2007)
Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét (Karcolatok, novellák, 2006)
A próféták elhallgattak (Karcolatok, novellák, 2002)
Bot és fapénz (Karcolatok, novellák, 1999)
Dégi Gyurka pontozója (Kisregény, 1998)
Egek, harmatozzatok! (Karcolatok, novellák, 1995)
Harangoznak Rossz Pistának (Karcolatok, novellák, 1992)
A szárnyas ember (Karcolatok, novellák, 1986)
Hullámok boldogsága (Karcolatok, novellák, 1980)

Élő Székelyföld Munkacsoport