… és az ember gyanútlanul hazamegy, megeszi a bécsi szeletet franciasalátával, aztán beteszi ezt a filmet, majd nekifog feleségestől megnézni, különösebb elvárások nélkül. Miért, mit várnánk egy ilyen című filmtől? A vég katasztrofális: doromboló macska és dohogó tűzhely mellett már nemcsak a feleség bőg, de magam is törölgetem a könnyeim: igen, ez egy ilyen film.Pedig milyen egyszerűen indul. És milyen zseniálisan. Mi lenne, ha az ember öregen születne, és fiatalon halna meg? Ugye milyen egyszerű ötlet? És milyen mély? Mennyire elgondolkodtató? A szerelmek, a történelem, a személyes látásmód: 1918-ban születni 84 éves csecsemőként, és 2002-ben halni meg újszülöttként!?
Sajnos semmit nem lehet elmondani a filmről érdemben, nem is kell. Egyszerűen meg kell nézni. Emberpróbáló feladat, már csak azért is, mert bő két és félóra. De lélegzetelállítóan finom, érzékeny, simogatja a lélek érzékenyebb tájait. Az alapötlet egyszerű, de ha belegondolunk az emberi, családi, szerelmi, gyerekvállalási (!) történetbe, mindjárt könnyes lesz a vége.
És finom, finom, nagyon finom a film metakommunikációja, a villámcsapás, a kolibri, a folyamatos narrátori (!) cselekmény, egy szó mint száz: ez az a film, ami után megtöröljük szemünket, megiszunk egy pohár bort, megsimogatjuk a macskát, és átölelve a feleséget elalszunk: szép volt ez az élet.
Szép, mert van benne szépség. Még akkor is, ha ennyire érzelmes. Vagy éppen ezért.
György Attila