Az ügynökök közöttünk járnak

Nem holmi „leleplező” szeánszon voltunk a minap, amikor Szabó Gyula: A Pápai Magyar Intézet mint a magyar hírszerzés európai bástyája (1963-1968) (Püski Kiadó, 2011, Budapest. 385 old.)  című könyvéről beszélgettünk, hanem egyszerűen a félmúltról, a rendszerváltásról és rendszerváltoztatásról, az átkos hagyaték továbbéléséről esett szó. Voltak a rendezvény körül bizonytalanságok is, csak amolyan mellékzöngének látszott az épp zajló dráMA IV. magyar-román színházi fesztivál mellett, késve és külön utakon érkezett a szerző és Gergely István, a Csibész Alapítvány vezetője – az est moderátora –, illetve a két meghívott, Tóth Miklós eszterházi plébános-történész és Vörös Géza történész-levéltáros, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa, akik aztán a könyv példányait is elhozták. Úgy gondoljuk, hogy ez a körültekintő közeledés, a külön utazás is része volt a konspirációnak, illett a témához és erősítette a rendezvényt, még inkább felcsigázta az érdeklődést.

 

Gergely István a felvezető mondatokban röviden vázolta a könyv témáját, ismertette a Pápai Magyar Intézet rövid történetét, majd rátért a saját tapasztalataira. Nagyon hamar kiviláglott, hogy nem szabad és nem is érdemes egy-egy történeti eseménysort csak a kisközösségek szemszögéből vizsgálni. Roppant érdekfeszítő volt, ahogy visszaemlékezett P. Gurzó Anaklét atyára (1912-1989), aki teológiai évei alatt a Gyulafehérvári Papneveldében spirituálisa volt és liturgikát tanított. Az igen népszerű és eléggé szabad szájú, börtönviselt paptanár sosem titkolta nézeteit. Igen komoly kapcsolatba kerültek, nem telt el nap anélkül, hogy ne beszélgettek vagy elmélkedtek volna közösen. Gurzó atya gyakran bevallotta, hogy hallgatja a Szabad Európa Rádiót, és biztosra mondta, hogy „ezeknek” – mármint a kommunistáknak – meg vannak számlálva a napjai. Az ifjú Gergelyben annyira megbízott, hogy gyakran bízott rá fontos üzeneteket. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk: Gergely Istvánt hamar felfedezte az állambiztonság és kezdetét vette a megdolgozása. Minden megtörtént: éjszakai kihallgatások, fenyegetések, ígérgetések, a szekusok felvillantották előtte a földi Kánaánt, zsíros plébániát és római továbbtanulást is ígértek. A beszervezés sikertelen volt. Anaklét atyát ugyan „veszélyessége” okán elmozdították tanári állásából – sokan ismerhettük őt életének utolsó éveiben a Barátok Templomából – és Gergely Istvánból híresen jó káplán majd plébános vált, Csíksomlyón és Csomortánban, ő lett a legendás Tiszti atya, aki olyan ifjúsági mozgalmat szervezett a környéken azokban a nagyon sötét, de fényesnek hazudott nyolcvanas években, úgyhogy az állambiztonság tervbe vette a likvidálását. Még szerencse, hogy egy helybeli belügyis tiszt, aki „kvázi a híve” volt titokban figyelmeztette, s az is jól jött, hogy bekövetkezett az 1989-es rendszer-cezúra. Akkor, az a decemberi pillanat

nem volt rendszerváltás

csak elkezdődhetett a rendszerváltoztatás folyamata. Évekkel később Gergely István a máramarosszigeti börtönmúzeumban saját magával, a rá vonatkozó dokumentummal is találkozhatott: kiállítottak egy lapot a börtöndossziéjából – minden elő volt készítve, hogy megfelelően komfortos cellában, kellő bölcsességgel meditálhasson az élet fölöttébb változatos és kegyetlen voltáról. Nem a személyes érintettség hangoztatása volt a fontos, mondotta Gergely István, nem a maga szerepét szeretné ezzel kiemelni. Hamarosan Pálfy Géza (1941-1984) néhai plébános és karizmatikus paptanár személye idéződött fel, majd az a furcsa helyzet – megint visszatértünk a nyolcvanas évek végére – amikor a magyar titkosszolgálat összefogott Paskai László (1927) bíborossal a „még kádári” külüggyel, személyesen Horn Gyulával is, hogy megakadályozza a betegeskedő Jakab Antal püspök helyettesítését az akkor kellőképpen felkészített román katolikus személyiséggel, Ioan Robuval (1944, később bukaresti érsek).A kötet szerzője maga is gyakorló katolikus pap, a Győr melletti Mezőörs plébánosa. Kutatótársaival azért választotta a Pápai Magyar Intézet történetének kutatását, mert 1963 után a Vatikán lemondott erről az intézetről, bizonyos engedményekért cserébe engedte, hogy a kádári adminisztráció beépüljön az ott tartózkodó tanárok és diákok közé, olyannyira, hogy nemsokára az Állami Egyházügyi Hivatal, azaz maga a hivatal vezetője, az államtitkárként szolgáló „bajuszos püspök”, Miklós Imre (1927-2003) döntött arról, hogy kit küldenek ki Rómába. Ily módon ebben a Via Giulia 1 alatt elhelyezkedő épületben lehallgatott mindenki mindenkit. Azt mondotta a kötet szerzője, amennyiben megnézünk egy-egy csoportképet ebből az időszakból – tehát jórészt ma szolgáló főpapokról, teológiai tanárokról és más magasan képzett szakemberekről van szó – akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy az ügynökök a mai napig is közöttünk járnak. A magyarországi római katolikus egyházban nem zajlott le az a megtisztulási folyamat, amely megszabadítaná ettől a tehertől, a ballaszttól, amit immár több mint két évtizede magával cipel ebben a rendszer-változtató időben. Elhangzott, hogy

egyetlen állam sem mondhat le a titkosszolgálatokról,

hiszen ezáltal feladja önnön szuverenitását. Csak az nem mindegy, hogy ezt milyen áron és milyen módszerekkel teszi. 1990-ben nem lehet elcsapni vagy nyugdíjba küldeni minden ügynököt. Az ügynökök „elévülési ideje” huszonöt-harminc év. Egy jól képzett embert nem lehet felmenteni a munkavégzés alól, mert akkor igen nagy pénzösszegek vesznek kárba és sok hasznos információ semmisülhet meg. Amikor a könyv anyagában eddig a pontig érkezett a beszélgetés, a súlypont ismét áthelyeződött Erdélybe. Több lelkész és pap vett részt ezen a találkozón – minden történelminek mondott székelyföldi felekezet képviseltette magát – azonnal találkozott ez a felvetés a gyakorlattal, hiszen nem lehetett véletlen, hogy a kilencvenes évek elején nem jött létre a konszenzus a felekezetek, a politikum és a nép között. Egyáltalán nem véletlen az, ami 1990 márciusában történt és nem véletlenül kezdték már akkor támadni Tőkés László püspököt, akinek szerepe elvitathatatlan. De ugyanakkor vitathatatlan az integráló képessége is.

„A nemzetközi helyzet fokozódására” utalt Casaroli bíboros (1914-1998) ténykedésének említése is. A főpap, aki hosszú éveken át a pápai titkárság feje, azaz a Vatikán külügyminisztere volt, meghatározó szereppel bírt a kelet- és közép-európai egyházi kapcsolatok ügyében, és vannak az életművének olyan vonatkozásai, amelyek – enyhén szólva – eléggé homályosak és gyanúsak. Az 1964-ben általa is jegyzett, a Vatikánnal magyar kezdeményezésre kötött „részleges megállapodás” bizonyos részletei ma is titkosak. Minden valószínűség szerint állja a helyét az a kijelentés, hogy a vatikáni „Ostpolitik” teljeséggel elhibázott volt. Már-már a politikai horror és Hollywood-i krimik határát súrolták a felszólalók, amikor a II.János Pál pápa található Szűz Mária szobor másolatában elhelyezett jeladót emlegették, amely mindent közvetített a Vatikánban kószáló KGB-s mikrobuszig, ahonnan aztán még eljutott minden információ egyenest a Kremlig. Azon sem kell csodálkozni, hogy még azok a vészjelzések is elvesztek vagy lehalkultak, amelyek a lengyel származású pápa elleni merényletre figyelmeztettek.

Ha teljességében vizsgáljuk a klérus behódolását a kommunista rezsimnek – úgy Magyarországon, mint Romániában vagy Erdélyben – akkor elmondható, hogy jószerével csak Mindszenty József bíboros-hercegprímás és Márton Áron gyulafehérvári püspök életpályája tanúskodik olyan magatartásról, amely határozottan ellenszegül a baloldali diktatúrának. Itt nem esett szó a számos áldozatról, akik börtönökben sínylődtek és haltak mártírhalált. Két olyan főpap emlékét idézték, akik életpéldájukkal bizonyították, hogy erős hittel és apostoli küldetéstudattal még akkor is szembe lehet helyezkedni a rendszerrel,

ha a Vatikán lapít és kivár,

ha a hierarchia felső rétege ezt nem akarja, és bizonyos engedményekért vagy felső érdekért (?) cserében veszni hagyja híveinek és papjainak egy jelentős részét. Minél kisebb volt valamely más egyház – továbbra is a történelmi felekezetekről, a római és görög katolikusról, a református és evangélikus egyházról, az unitáriusokról és az izraelita felekezetekről beszélünk – annál könnyebben be lehetett hálózni. Ha ilyen erős volt a katolikusság elleni fellépés, hiszen Magyarországon mintegy harminc százalékra becsülik a beszervezett papok arányát, akkor a protestánsok még inkább szorító prés alatt éltek, hiszen köreikben ötven százalékosnak tartják a papok belügyis fertőzöttségét. A Romániában történelminek számító egyházak esetében is hasonlóan fennállt a hatalommal való együttműködés. Nem titok, hogy az államvallásnak deklarált görög-keleti felekezet igencsak kompromittálta magát a vasgárdisták idején, és a második világháború után majdhogynem magától értetődően fogadta el a kommunista államvezetést, s az államelnököt legfelsőbb kegyúrként, aki jóváhagyja és jegyzi a nemzeti pátriárka kinevezését. Az ortodox egyház – Róma hallgatólagos beleegyezésével – bekebelezhette a görög-katolikus egyház vagyonát, saját kebelére vonhatta annak híveit, ráadásul megtarthatta női és férfi szerzetesrendjeit, és teljességgel felügyelhette saját teológiai intézeteit, többek közt a Bukaresti Teológiai Egyetemet is, amelyet a királyi hatalom idején civil és magasan képzett professzorok irányítottak. Bebizonyosodott, hogy Teoctist pátriárka (1915-2007) ténylegesen együttműködött az állambiztonsági szervekkel, olyannyira, hogy azt a levéltári kutatók minden kétséget kizáróan már évekkel ezelőtt be is bizonyították. Illetve több más görögkeleti főpap az emigrációban, vagy éppenséggel diplomáciai kiküldetésben szolgálta a marxista diktatúrát. A börtönökben

többnyire görög- és romai-katolikus papok sínylődtek,

illetve a kisebbségiekhez tartozó protestáns lelkészek és világiak, akikért nem álltak ki saját elöljáróik. Eléggé érzékletes Gellérd Imre egykori siménfalvi unitárius lelkész és társai sorsa. Illetve közismert a fiatal Tőkés László konfliktusa is az 1980-as évek végéről saját püspökével. Az is valószínűsíthető, hogy a változás előtt hivatalban levő erdélyi protestáns lelkészek mintegy 75-80%-os arányban voltak érintettek az állambiztonsági szolgálattal való együttműködésben. A Szigorúan ellenőrzött evangélium köteteiből  és az ACNSAS irattárait kutató fiatal lelkészekből, illetve történészekből álló bizottság kutatási eredményei is ilyen szörnyű állapotokat vázolnak.

 

Több kérdésfelvetés is volt a beszélgetés során. Elvarratlan szálakat emlegettek, hiszen maguk a jelenlevő egyházi személyek is érintettek voltak, kárvallottjai annak az időnek, koruknál fogva viselik az átkos időszak terhét, vagy pedig a fiatalabb generációkhoz tartoznak, akik szeretnék, ha tiszta lappal és jó lelkiismerettel tudnának élni, felnézni az elődökre és szolgálni.

Részünkről is előkerült egy kérdés.

Irodalmi inkább, semmint egyházi vonatkozású.

Az áll Tamási Áron végrendeletében – többek között –, hogy: [halálom esetén] „lehetőleg Brezanóczy Pál egri püspöki helynök [később püspök, 1912-1972] a Farkasréti temetőben végezze a temetési szertartást, de mihelyt lehetséges, vigyenek haza a farkaslaki temetőbe.” Dr. Tasnádi Gábor (1942) szerint, aki egyedüli élő aláírója az író végrendeletének, Tamási különlegesen jó viszonyt ápolt a főpappal, kapcsolatuk baráti volt, több volt a szokványos vallását gyakorló hívő és a pap találkozásánál, több  alkalommal is egyazon társaságban tartózkodtak, ebédeken és baráti kirándulásokon vettek részt. Közismert tény, hogy Brezanóczy szerephez jutott a II. Vatikáni Zsinat munkálataiban és 1962-ben személyesen készítette elő a magyar állam és a Vatikán közötti „részleges megállapodást”, de az jóval később derült ki, hogy „Kékes Pál” fedőnéven jelentett az ÁVH-nak… Ezek szerint bizonyos, hogy Tamásinak nem volt jó a megérzése. Könnyű utólag okoskodni.Nagyon szerencsések vagyunk, ha olyan korban élhetünk, amikor tisztán láthatunk. Ha merünk. Ha tudhatjuk azt, hogy mi volt korábban, s mi van mostani környezetünkben. Vajon elmondhatjuk-e ezt? Mindenestre most is érvényesek Huber József (1915-1983) teológiai tanár szavai – mi Gergely István nyomán idézzük – „a történelem arra való, hogy iránymutató legyen a jelen és a jövő számára”. Emiatt is érdemes kutatni a forrásokat, és kötelességünk kideríteni a minél teljesebb igazságot az egyre inkább homályosuló múltból. Hogy valamelyest előre is láthassunk.

Simó Márton