Az elnémult szószék

Nincsen annyi naptári nap, amely elég lenne ahhoz, hogy nagyjainkra emlékezzünk. Nemrég ért véget a Pálfi Géza emlékév, de úgy látszik, hogy az annak kapcsán megtartott könyvbemutatók, beszélgetések, filmvetítések és szentmisék sora nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy kibeszéljük a fájdalmat, értelmezzük azt a hiányt, amelyet annak idején e nagy hatású és karizmatikus papnak az üldöztetése és korai halála miatt éreztünk.

Pár hete a Jakab Antal Társaság jelentette meg Pálfi Géza munkáit és életrajzát egy reprezentatív trilógiában, a Pro-Print Kiadó pedig újranyomta Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu Az elnémult harang. Pálfi Géza megfigyelésének története című könyvét, amely kortársi visszaemlékezések és állambiztonsági dossziék mentén rekonstruálja a ’60-as évek végétől ’84 tavaszáig terjedő időszakot, amíg ez a különleges alapossággal végzett, több megyén átterjedő, totális követési, lehallgatási és megfigyelési akció tartott. Ezt a könyvet mutatják be most a hozzá kapcsolódó dokumentumfilmmel együtt Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában.

Valami okból kifolyólag Pálfi Géza emlékét számomra leginkább a mi falunk templomának üres szószéke idézi. Abban az időben még ministránsgyermek voltam, iskola- és osztálytársaimmal, ha tehettem, mindig a templom és a plébánia környékén töltöttem a szabadidőmet. A prédikációi maradtak meg bennem leginkább, s mivel ma általában nem a szószékről beszélnek a katolikusoknál, ha oda fel-felnézek, még mindig a néhai pap jut eszembe. Amikor Pálfi hozzánk járogatott, ő mindig onnan beszélt. Akkor, 1972-ben, ’73-ban még ez volt az általános gyakorlat. Jól emlékszem a jelenetre, ahogy énekeltük a „Jöjj Szentlélek Úristen/ Áraszd reánk teljesen/ Mennyből fényességedet/ Mennyből fényességedet/ Jöjj el, jöjj el…”, és mire a néppel együtt, lassan, vontatottan, ünnepélyesre nyújtva az éneklést a végére értünk, s elhelyezkedtünk az oltár körül, máris megszólalt odafentről. Nem mennydörgés-szerű nép-ostorozás volt, amit hallottunk, hanem olyan egyenes beszéd, mintha egy közülünk való szólalna meg a saját lelkiismeretünk hangján. Mert az volt. Nem szolgált ugyan a mi falunkban, de gyakran átjött Marosvásárhelyről, mivel az akkori papunkkal, Gergely Gézával igen jó barátságban voltak, hiszen egy évfolyamon végeztek a teológián. Ugyanolyan elképzeléseik voltak az egyház szerepéről, az ifjúsági munkáról, a faluról, a kisebbségi magyar társadalom helyzetéről és a vallásgyakorlásról is. Nagy a gyanúm, hogy Maksay Ágnes A Filip dosszié című dokumentumfilmjében egy olyan szentbeszédből való részlet található, amely nálunk, vagy nálunk is elhangzott: „Szeretem a falut, szeretem, mert ugyanolyan dimbes-dombos, mint az én földem, mint az én szülőfalum. Szeretlek titeket, amikor nézlek, a kérges kezeket, a meggörnyedt vállakat, a deres fejeket, tudom, hogy népem között vagyok. Minden felnőtt férfiből, mintha édesapám tekintene rám, asszonyokból édesanyám, fiatalokból megannyi testvérem, húgom, nővérem. A gyerekek pedig pontosan olyanok, mint én voltam ezelőtt jó húsz esztendővel, huszonöttel…” Ezek a szavak visszhangzanak bennem azóta is.

A Maksay Ágnes dokumentum-filmjében megszólal Gergely Géza címzetes esperes, mostani csíkszentmiklósi plébános, aki még azokat a diafilmeket is őrzi, amelyeket annak idején Jakab Antal püspök hozott Rómából Pálfi Géza kérésére. Jól emlékszem, hogy a hittanórákon és a vasárnap délutáni ifjúsági foglalkozásokon olyan vizuális élményekben részesülhettünk a vetített képek és a magnóról hallgatott alámondás által – az akkori legmodernebb eszközökkel –, hogy mellette hiábavaló volt mindenféle erőszakkal sulykolt ateista kör, marxizmus és elvetélt dialektika. Tudatos életünk és műveltségünk gyökérkezdeményei azokon a délutáni foglalkozásokon alakulgattak, a ministrálások és a papokkal való focizások, a májusi és októberi vecsernyék, az adventi roráték alatt, amikor hajnalok-hajnalán majdhogynem versengve törtettünk a sokszor térdig érő hóban a templom iránt.

1984. március 15-én a déli órákban nagyon erősen szóltak a harangok. Aztán elhallgattak. De nem tudott olyan sötét és átkos kor jönni később, hogy azt a harangzúgást, s annak emlékét, akiért megszólaltak kitörülje az emlékeinkből.

Simó Márton

Filip dosszié – Pálfi Géza élete és halála | Emisiuni in limba maghiara