Ahol a templomban erdő nő

Margittai Gábor újságíró, irodalomtörténész, egyetemi oktató olyasvalamire vállalkozott az eltelt majd másfél évtizedben, ami nála jóval korosabb és tapasztaltabb tudósoknak is a becsületére vált volna: őszintén és józanul szembenézni mindazzal, amit Trianon jelentett a magyarság számára, higgadt számvetést készíteni mindarról, ami volt, ami maradt, ami van, és ami a jövő számára még megmenthető, mindezt természetesen nem a szobában „duruzsoló” fűtőtestek melegében, mások által jegyzett tudósítások, fényképek és térképek alapján, hanem kitartó, kemény és szívós munkával, saját kezűleg és „szeműleg” elvégezve kinn a terepen, sokszor zord, sokszor fájdalmas, sokszor szívet melengető körülmények között, majd nagyszerű könyvekben összegezni és közzétenni a tapasztalatokat, biztos kézzel irányt mutatva a tekintetben, amit sokan és sokszor, de a leginkább különböző színű ködökben tapogatózva próbálnak, próbálunk megtalálni: hogy miként tudnánk és miként lenne érdemes nekünk, magyaroknak, megmaradni itt, a Kárpát-medencében. Margittai Gábor a Trianoni menyecske című kötete előszavaként közzéteszi a maga Kiáltó Szóját, és ez a Kiáltó Szó, az eredetihez híven, kóskárolyi okossággal, józansággal és higgadtsággal van megírva. Tekintete, értelemszerűen, elsősorban a magyarság peremvidékeit pásztázza, ott, ahol a szórványközösségek – a tömbmagyarság melegét nem, támogatását is csak szűkösen érezvén – az önfeladás határán a végóráikat élik, és ahol a magyar kultúra olyan emlékei enyésznek el méltatlan körülmények között, melyek már az utóbbi fél évszázadban sem képezték kollektív tudatunk részét. „Eltelt kilencven év a Kárpát-medencében, s valószínűleg a felének sem kell eltelnie eztán – írja Margittai Gábor – hogy soha többé ne leljük fel Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, nemrég még eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink nyomait a hajdani kisvárosokban, Isonzótól kezdve a Délvidéken, Dél-Erdélyen, Máramaroson, a Szepességen át egészen a jelenleg ausztriai Őrvidékig.” “Szentélyeiket – folytatja – amelyekben hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben… Mert előfordulhat az is, hogy birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.”

Margittai Gábort – mint írja – nem az önigazoló és önsanyargató igazságkeresés vitte el ezekre a tájakra, hanem annak felismerése, hogy „írnunk kell ezekről a vidékekről, mert hamarosan nem lehet. Nem lesz, akit megszólaltassunk, aki utolsó lelkészként, szántóvetőként összefoglalja szétporlott gyülekezete históriáját. (…) S ha ők nem lesznek többé, az elgazosodott temetők, a tető nélküli, szentélyükben fiatal erdőket nevelő istenházák törmelékeiből nehéz lesz kihámozni, kik is éltek egykor e környéken, és milyen nyelven imádkoztak Istenhez. Hogy kik lehettek e határemberek határfalvaiban – kik is voltak a külső magyarok.”

Mert nélkülük – az egyébként is kiszolgáltatott emlékeink, épületeink – puszta „bizonyítékká” sorvadnak, amelyek aztán „pofonegyszerűen hamisíthatók”. Merthogy bizony nem elég, hogy egy traumatikus országvesztést kellett elszenvednünk kilenc évtizeddel ezelőtt, de a beköltözők, a minden történelmi illemszabályra fittyet hányó telepesek „ma már azt is sajátjuknak tekintik, az ő kezük munkájának, az ő történelmük elszakíthatatlan részének, ami soha nem volt az övék.”

Ez ellen pedig minden jóérzésű, józanul gondolkodó magyarnak tennie kell – mondja Margittai Gábor – és nem szobakuruckodással, a realitásoknak fittyet hányó vasárnapi szlogen-irredentizmussal, mert ezek minden másnál hatékonyabban tesznek azért, hogy Trianon következményei „visszafordíthatatlanok és mindent elsöprők legyenek”, hanem a szórványban élő nemzettársainkra való odafigyeléssel, hagyományaink és múltunk sorvadó emlékeinek rehabilitálásával, ápolásával és megőrzésével. S még csak világelsők sem leszünk ezzel, sokkal inkább a sor végén a helyünk, mert a szerző pl. Isonzónál, a mai Szlovénia területén járva kénytelen megállapítani, hogy: „azzal szembesül az ember, hogy magyarok nem vettek részt ebben a világháborúban.” Ugyanis „jóformán nem akad magyar nyelvű felirat, tájékoztató tábla, családnév, amely az Isonzó mentén elveszett sok tízezer honvédet idézné”… S míg a többi nemzet elesett katonáinak az emlékét gondosan ápolják, a gondoskodó magyar kéz nyoma kínosan hiányzik… Sajnos, a példa nem szabályt erősítő kivétel, hanem maga a szabály. Szóval, tennivaló van, lenne bőven – mondja a maga csendes módján Margittai.

Mindez számomra kellemesen meglepő módon egybecseng azzal, amit Margittai Gábor egyik pályatársa, L. Simon László költő és politikus fogalmazott meg Személyes történelem című esszéketötetében, azaz: „A cselekvő igén van itt a hangsúly: tenni valamit, cselekedni, elvégezni a kötelességet, a ránk rótt és önkéntes feladatokat. Mert a hazaszeretetnek a tettekben is meg kell nyilvánulnia, minden – látszólag a haza nagy dolgaitól függetlenül – cselekedetünk mögött búvópatakként kell jelen lennie: mikor kitakarítjuk a lakásunkat, rendesen felöltöztetjük az iskolai ünnepségre induló csemeténket, mikor megmetsszük a szőlőt, felássuk a konyhakertet, részt veszünk a templom kimeszelésében, mikor meglátogatjuk a nagyszüleinket, kimegyünk a temetőbe, virágot teszünk a vázába, mikor részeseivé válunk a szűkebb és tágabb közösségünk ünnepeinek. Aki szereti a hazáját, az nem elmegy, hanem visszajön, nem elvesz, hanem ad, nem egyedül akar boldogulni, hanem hozzá akar tenni valamit, egy kis darabot a közös nyelv, az együtt megélt dolgok emléke és a közös múlt által abroncsként összefogott valósághalmazhoz, a nemzethez, a hazához.”

És mivel mindketten – Margittai és L. Simon is – ahhoz a fiatal nemzedékhez tartoznak, amelynek szándékaitól, mentalitásától és tenni akarásától igen sok függ az elkövetkezendő két évtizedben, minden fölös hevültség, felhő- és ábrándkergetés nélkül egyszerűen azt mondhatom: bizakodás tölti el a lelkem.

(A 2012. június 3-án tartott székelyudvarhelyi közönségtalálkozó felvezetőjeként elhangzott előadás szerkesztett változata.)

Lakatos Mihály

Margittai Gábor (1973, Budapest) egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, magyar-filozófia szakos végzettségét az újságírás területén hasznosította. Elsősorban a magyar-magyar kapcsolatokat, a más kultúrákban létező magyar vonatkozásokat, a magyar kultúrához fűződő emlékeket kutatta és kutatja a Kárpát-medencében, Európa más országaiban, Afrikában és Ázsiában. A Magyar Nemzet főmunkatársa, e lap Magazin címet viselő hétvégi mellékletének szerkesztője.