Lövétei Lázár László József Attila díjas költőt, műfordítót, a Székelyföld főszerkesztőjét – székelyudvarhelyi látogatása előtt – két újabb könyve megjelenése kapcsán faggattunk.
Milyen az, amikor egy „ifjú titán” letelepedik a „provinciában”, és már nem is annyira titán, „csak” fiatal költő és szerkesztő?
Ahogy vénülök, egyre kevésbé tudom értelmezni a „provincia” fogalmát, főleg kulturális vonatkozásban. Ne feledjük, hogy a magyar irodalom legnagyobb versét, A vén cigányt Vörösmarty épp „vidékről”, Kápolnásnyékről küldte föl a szerkesztő Csengery Antalnak Pestre. Azt elismerem, hogy New York vagy Berlin lehet „trendibb”, mint Csíkszereda, de jól nézne ki a világ, ha csak az lenne a nagybetűs Művészet, amit New Yorkban vagy Berlinben csinálnak. Nem beszélve arról, hogy a technika is fejlődött; ha valaki megunta a „köldöknézést”, rákattint a www.moma.org nevű helyre, s máris tudja, milyen aktuális kiállítások futnak a New York-i Museum of Modern Artban.
Milyen egy lövétei gyökerű ember számára Csík? Miért nem Udvarhely? Nem barátságosabb ez a város, ahol a középiskolát végezted?
Az, hogy Csíkba kerültem, kizárólag két embernek köszönhető: a feleségemnek és Ferenczes Istvánnak. A feleségemnél volt lakhatási lehetőség, Ferenczes pedig már az egyetem elvégzése előtt hívott a Székelyföldhöz szerkesztőnek. Csíkot korábban nem ismertem, eleinte furcsa is volt nekem, az udvarhelyszékinek. Engedelmeddel idéznék ezügyben Németh László híres-hírhedt, Magyarok Romániában című útleírásából: „A székely komorság s a székely tréfa a Hargita két különböző oldalán lakik; a csíkin ül a ballada, az udvarhelyin a móka, s odafönn a szénégető kunyhók körül a kettő néha találkozik”. Úgy látszik, Lövéte a „szénégető kunyhók” környékén terül el: ha nem lettem volna beoltva „balladával” is, bizonyára megszöktem volna Csíkból…
Milyen volt részt vállalni a Székelyföld című lap szerkesztésében? Minden „készen volt”, vagy közösen alakítottátok ki a lap sajátos arculatát?
Amikor én 1998-ban a Székelyföldhöz kerültem, már ki volt alakulva a folyóirat alapstruktúrája: tudtam, hogy nem irodalmi, hanem kulturális folyóiratot fogok szerkeszteni. Időközben természetesen bővült-színesedett a Székelyföld „repertoárja”: új rovatokat találtunk ki, minden szerkesztő hozta a saját embereit stb. Határozottan emlékszem például, hogy Vox Populi című rovatunkat filozófus barátom, Demeter M. Attila miatt találtuk ki, aki aztán hálából fél „életművét” nálunk közölte.
Ferenczes István, az alapító-főszerkesztő „mindent tudott”, amit egy ilyen lap szerkesztéséhez és a köréje csoportosuló jelenségek generálásához tudni kell?
Válasz helyett inkább visszakérdezek: szerinted megérte volna a folyóirat a XVI. évfolyamot, lenne a Székelyföldnek saját székháza, 1000 előfizetője és ilyen neves munkatársi gárdája, ha nincsenek meg Ferenczesben az általad említett szerkesztői-szervezői kvalitások?
A Ferenczes-féle vonalon haladtok, vagy már újabb vágányaitok vannak?
Hallottam már olyan véleményt, hogy mióta én vagyok a főszerkesztő, másabb-frissebb a lap, de szerintem ez csak az olvasó érzéki csalódása. Soha nem voltak radikális változtatási szándékaim: én lennék a legnagyobb barom, ha puszta kivagyiságból, vagy mert „új seprű” vagyok, megpróbálnék szétrobbantani egy eddig jól működő struktúrát, nem beszélve arról, hogy igyekszem tőlem telhetően egy csapatban játszani szerkesztőtársaimmal, Fekete Vincével, György Attilával, Mirk Szidónia-Katával és Molnár Vilmossal. Márpedig elég erős egyéniségű kollégákkal áldott vagy vert meg a sors keze!
Hogy látod a folyóirat mai helyzetét? Be tudott illeszkedni az összmagyar kultúrába?
A Székelyföld sorsa Hargita Megye Tanácsának kezében volt és van: pályázati pénzekből egyelőre nem tudnánk fönntartani az intézményt, pláne most, az ilyen-olyan válságok kellős közepén. Mostanában, mióta egyre többet beszélnek Románia közigazgatási átszervezéséről, egy kicsit izgulok, hogy mi lesz velünk. Vicces lenne például Bákóban tárgyalni a folyóiratról a – feltehetően román – régióelnökkel! Lehet, hogy naiv vagyok, de bízom abban, hogy a Székelyföldet – kivívott rangja miatt – soha nem engedik becsődölni.
Irodalmon kívüli ambíciók?
Maradjunk egyelőre az irodalomnál: most jelent meg két kötetem – Zöld címmel egy kis eclogás könyvecske, illetve egy „műtárgy” jellegű, Siklódy Ferenc grafikussal közösen készített kötet (hála és köszönet érte a kivitelező Pro-Print Könyvkiadónak). Annyira frissek még, hogy szinte naponta kézbe veszem őket.
Igaz, hogy vannak olyan helyek, ahová szívesen jársz feltöltődni? Ezek távoli, egzotikus szigetek, vagy Farkasmező, Kajmáca, Őzeresztő is tökéletesen megfelel az elvárásaidnak?
Van egy kedves állatorvos ismerősöm, nagy horgász, szerinte Hargita megyében is annyi csodálatos hely van, hogy egy élet alatt se lehet bejárni valamennyit. S ha véletlenül, az Ilona völgyében, még nekem, a kezdő horgásznak is sikerül kifogni 3 gyönyörű sebes pisztrángot a Nagy-Homoródból, bizony hajlamos vagyok igazat adni neki!
(Az interjú nyomtatott változata a Régió Magazin 2012/1-es számában jelent meg.)
Lövétei Lázár László, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) meghívására, 2012. március 13-án, kedden 18 órától, a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag-termében találkozott olvasóival. Az est házigazdája Lőrincz György író, az EMIA elnöke volt, a költőt és a Zöld című kötetet Zsidó Ferenc író, szerkesztő méltatta.
***
Egy költő két helyen
Március 13-án, a Városi Könyvtárban szervezett könyvbemutató előtt – Lövétei Lázár László (LLL) „gimirodalom órán” vett részt. Dr. Szakács István Péter, a Tamási Áron Gimnázium irodalomtanára, gyakorló író szervezte ezt a találkozót. LLL maga is a gimnázium végzettje (1990-ben érettségizett), diákkoráról, alkotói élete kezdeteiről beszélt. Bevallotta, hogy ő már 13 éves korában költőnek érezte magát, hiszen egy nap „hátrament” Lövétéről Vargyasba a szüleivel, s a kirándulás során egy teljes – akkor „vocabular” nevű – szószedetet írt tele egy akkora hőskölteménnyel, mint a János Vitéz. Akkorával, csak rosszabbal.
A líceumi években folytatódott az alkotói láz, olyan napok is voltak, amikor több vers „íródott”. Szigorúan líra. Csak líra. Minden mennyiségben. Az esszéírás nála – úgymond – egy irodalmi olimpiász megyei szakaszán „ütött be”, amikor az Ábel a rengetegben című regényről kellett írni, csakhogy ő azt még nem olvasta volt. Második díjat hozott számára ez a különleges képesség. Mivel reálos környezetben élt és mozgott, megszívlelte Deák tanár úr ajánlatát, hogy, akit nem érdekel különösebben a matematika, az nyugodtan lóghat, menjen ki a Pap-kertbe, menjen moziba, nem fog megbukni, de az órák rendjét ne zavarja, s vegye tudomásul, hogy mérnök belőle nem lesz. Még fél- se, vagy al- se. LLL mindent elkövetett a sikertelenség érdekében, de ’90 őszétől mégis a kolozsvári műegyetemen kötött ki, ahol majdnem azzá lett, amivé nem szeretett volna. Másfél év után váltott át a bölcsészkarra. Szerencsénkre! Így, úgy, kerülgetve ugyan az épületet, de mégiscsak lediplomázott, sőt, megtanult igazi esszét írni, amit díjaztak. A szerkesztés, a versírás, az irodalom-szervezés nála megfér egymás mellett az életben is. Egyszerre. Együtt.
Ismertette azt a pályázatot, amelyet a Hargita Megyei Tanáccsal, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusával, a Németh Géza Egyesülettel és a Hargita Megyei Tanfelügyelőséggel közösen, középiskolásoknak írt ki a Székelyföld szerkesztősége. Lehet írni a házi-olvasmányok mentén, és szabadon is. A hallgatóság nagyon élvezte a laza és hangulatos előadást. Szakács tanár úr megnyugtatta a költő-főszerkesztőt, hogy ott ül a teremben a Kárpát-medence legjobb magyaros olimpikonja, aki „verset egyáltalán” nem ír. Prózát és tanulmányt viszont igen. Lészen pályamű!
Délután 6 órakor a Városi Könyvtár alagsori helyiségét is megtöltötték az érdeklődők LLL ürügyén. Jó volt látni, hogy korábban, a gimnázium Baróti Szabó Dávid termében jelen levők közül is sokan eljöttek. Természetesen, mások is, hiszen az idén negyvenéves főszerkesztőt azért az idősebbek is kedvelik és olvassák.
Simó Márton