A Visszatérés hazulról (lehetséges, hogy magyar fordításban a ’hazulról’ helyett az ’otthonról’ jobb lett volna?) már a mostani, e folyamatos jelenből való színmű, amely a kilencvenes években megújuló román (dráma)irodalom egyik kiváló szerzőjétől, Ștefan Caramantól származik. Egyáltalán nem véletlen, hogy Caraman olyan témát választ, amely nagyon közeli, mondhatnánk, hogy a miénk: e de-al nostru. Egyébként mindig is az volt, hiszen személyiség-, azaz én-keresésről szól. Csakhogy az 1990 után érkező idő kissé felgyorsult. Mintha sokkal több alkalmunk lenne, sőt egyre inkább kötelezővé vált volna, hogy megfeleljünk valaminek, valaki(k)nek, s eleget tegyünk holmi kihívásoknak. Különböző én-ekkel, különböző arc-okkal lépünk ki a világba, és rácsodálkozunk arra, hogy milyenek vagyunk valójában más-ok tükrében. Más-ok pedig bennünk vélik felfedezni saját tévedéseiket és furcsa arc-aikat. Szóval összetett a helyzet: mi is bonyolult állapotban leledzünk, s az is, aki a színpadon van. Három énnel legalább. Egy sem az övé, de mindhárom hozzá tartozik. És ugyanakkor a miénk. Hozzánk is kötődik. Mintha képtelenek lennénk egymás nélkül létezni. Mintha az elvágyódás ellenére is halálbiztos kötelék béklyózna a bizonytalanhoz. Mi van akkor? Mi az, amit látunk? Ki ő? Ki az a három Anis Doroftei színésznőnek öltözve, bakfisként, illetve Mefisztó-jelmezben? Ki, esetleg: kik vagyunk? Kivagyunk.
Nem láttuk eredeti helyén a darabot, így nem tudhatjuk, hogy előadásonként voltak-e benne változó bátor improvizációk, de az biztos, hogy az udvarhelyi Művelődési Ház kistermében látott produkció esetében valóban egyfajta sajátosság szemtanúi lehettünk. Más, ez itteni előadás volt. Maximálisan kihasználták a hely adottságait. Anis Doroftei – az igazi (?) –, ki hol így, hol úgy, művésznőnek öltözve vagy éppen vetkőzve provokált. Egyébként a közönség egy pillanatra sem hagyta magát kizökkenni, hiszen foglyul ejtették, úgyhogy mást úgysem tehetett, engedte magát elsodortatni a látvány és a frappáns, velőig hatoló, s kegyetlenül igaz mondatok hátán. Főleg azok tartalma által. Olyan pergő és bukaresti nyelven szólaltak meg, hogy csak, de azt kiválóan érteni még felénk is. Andreea Ilinca bájos, olykor ördögien ártatlan volt a bakfis Anis szerepében, ahogy végigjött a fénykorszak sötétjében való eszméléstől az első szexuális élményen át a konzum-idiotizmusig. Dan Murzea hol lelkiismeretként, hol Mefisztóként, hol az utálva szeretett apa árnyképeként szaladgált a színpadon. Mimikával, élénk gesztusokkal erősítgette és húzta alá a mondanivalót. Az öngúny, a karikatúra, a jellem-kontúr nagyon sokat segített abban, hogy az élet, a sors nehezen viselhetőségét oly könnyen megértsük, s velük együtt tanuljuk meg hordozni. Igen, olyan elviselhetetlen és pitiáner alakok vagyunk. De ez a nagyságunk is egyben. Szokjuk meg. Más alternatíva nem létezik. Talán, ha érzékeljük, hogy mennyire esendőek tudunk lenni, akkor sokkal óvatosabbakká válunk, s leülünk a továbbiakban, mielőtt elesnénk.
A mű eredeti címe: Întoarcerea de acasă
Szerző: Ștefan Caraman
Rendező: Vinicius Tomescu
Jelmez: Cristina Neacșu
Szereplők: Anis Doroftei, Andreea Ilinca, Dan Murzea
Arca Színház, S-Baroc Társulat, Bukarest
www.teatrularca.ro
Simó Márton