A közelmúltban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakos hallgatói mutatták be Bródy Sándor A tanítónő című darabját. A rossz nyelvek szerint, a színművészeti egyetemek bizonyos tanárai már a felvételin a vizsgaelőadás szereposztását lebegtetik a szemük előtt. Vagyis, Hamleteket, Oféliákat, Gertrudisokat keresnek leendő osztályukba, esetleg még a Laertesnek és Horatiónak alkalmas felvételizők rúghatnak labdába náluk. Ne higgyük el. Nem így van. Biztosak lehetünk benne, hogy például Gáspárik Attila nem határozta el már öt évvel ezelőtt, hogy idén A tanítónőt fogja színre vinni a vizsgázó magiszteres végzőseivel.
Bródy Sándor színműve jó forgatókönyv, hiszen több pontot is felajánl, ami körül megforgatható az előadás. A mű a múlt század elején készült, akkor, amikor az európai művészet mára szecessziós megújulás bűvöletében burjánzott, s mikor a magyarországi gondolkodást még mindig a 19. század tradíciói tartották fogva. Bródy láthatóan ezektől igyekezett szabadulni, mikor a darabjával elmerészkedett a modernizmus új csatornáinak partjaihoz. Diplomás hősei természettudományos, feminista, szocialista elveket emlegetnek, még a „szabad akarat tagadása” is megjelenik a műben, no és Zolát olvas a főhős! (Mintha Bródy leltárba venné, mit is kell felmutatnia egy haladó, huszadik századi literátornak ahhoz, hogy bekerüljön a korszerűség kánonjába.)
A cselekmény színhelye egy nagybirtok, pontosabban: a Nagy-birtok. Egy alföldi faluban, ahol Nagy István kegyúr tulajdonlapjára van bejegyezve minden. Föld, iskola, templom, néha úgy tűnik, még tán az emberek is, akár egy rabszolgatartó birodalomban. (Innen akar majd a darab végén elmenekülni főhősünk egy erdélyi kis faluba, mintha itt nem sorakozna föl számára az istenhátamögöttiség minden komponense.) Ideérkezik Pestről Tóth Flóra, az ifjú tanítónő, tele tettvággyal és hittel: miszerint a munka a legszebb dolog a világon, és ezen belül is a parasztgyerekek megtanítása a betűvetésre. Az elhivatott értelmiségi mindig veszélyes környezetére (ma is az), tehát jó, ha vigyáz, miként lelkesedik és főleg kiknek felségvizén kelt hullámokat aktivitásával. Az előadás végén nagyon is érezzük, lehetnénk bárhol és bármikor, egy, a bezártságban “kitenyészült” kis hatalmaskodók üzemeltette közegben a kívülről érkezőnek két választása lehet: megszokni, vagy megszökni. Bródy tanítónője az eredeti verzióban, az utóbbit választja. Pontosabban nem szökik meg, hanem emelt fővel távozik. Klasszikus hősként, aki, mint tudjuk, elbukik ugyan, de az erkölcsi győzelem birtokában amúgy megdicsőül.
Nem így Gáspárik tanítónője. Ő a jelenkor embere. Milyen is ő? Aki nem adja föl? Vagy aki pragmatizmusával fölülírja a körülményeket? Aki egy szerelmes úrfi gyengeségét kihasználva maga alá gyűri támadóit? Vagy, aki rádöbben, ő is szerelmes annyira, hogy megéri maradnia? Vagy hát, aki annyira bölcs, hogy tudja: a konszenzus (esetleg kicsit önmagunk feladása) kövezi ki legmesszebbig az utat sikereink eléréséhez? Nagy kérdések, jó kérdések ezek. És hát izgalmas az az előadás, ami nagy és jó kérdéseket vet föl, nemde bár?
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdiószínpadán látható vizsgaelőadás végig izgalomban tudja tartani a nézőt. Jó értelemben vett fésületlensége, hamvas eklektikussága ellenére is. Természetes, hogy minden hallgató bizonyítani akar. Az önmegvalósító csábítások ellenére azonban senki sem ragadtatja magát túlzottan egyéni akcióra, a tanári rendezőelv, az előadás szövete mindenki számára végig szent marad.
A cselekmény egy hatalmas terülj-terülj-asztalka körül (néha magán az asztalon) zajlik, a történések folyamatos kísérője az evés, és az alkoholizálás. Az előadás több receptorunkra kíván egyszerre hatni, pálinkagőz, kolbász illat lengi át a két felvonást (a térben egy méretes pálinkafőző alkalmatosság is álldogál). Az élő (a szövegmondás alatt néha kicsit hangos és öncélú) zenei kíséret, valamint ennek más auditív társai – heveny kutyaugatás, hajnali kakasszó, disznóvisítás – hatásos elemei az előadásnak. A más művekből metaforikussá vált fogalmak (Krúdy Szindbádjának velős csontja, Bacsó Tanújának Dezső-disznaja) átemelése, ideasszociálása különös ízekkel fűszerezi az amúgy realisztikus színházi menüt.
Simon Boglárka Katalin tanítónője finom, törékeny és szilárdan öntudatos egyszerre. Az alkalmazkodni akarás, ugyanakkor szuverenitásának megőrzése a legnagyobb kihívás számára. Gyorsan rádöbben, hogy valójában minden férfi őt akarja, ki-ki a maga módján saját prédájának, a felismeréstől még sem törik össze, inkább megacélosodik. Az ifjú Nagy István iránti valódi érzései nem nagyon derülnek ki, mert ebben a rendezésben kimarad az a nagy monológ, melyben a főhős szenvedélyesen taglalja, mit is érez egy nő, ha igazán szeret. Mintha a rendező nem akart volna itt a szerelem – amolyan korszerűtlen – romantikájánál leragadni, sokkal fontosabbnak tartja megmutatni az “új husi” körül elburjánzott kollektív “dürrögést”, és a szingli-hiúság erre adott válaszát. Jelenségszerű, naprakész ez a változat. A darab végén, nem egy űzött vad menekül, hanem egy emancipált 21. századi nő dönt: megy, vagy marad. Valójában nem tudjuk meg, melyik megoldást választja, a befejezés éppen ettől izgalmas. Az előadásnak ott van vége, ahol az absztinens tanítókisasszony az ifjú Nagy arcába lötyköli a pálinkát. Miközben maga is inni kezd, mintegy teljesítve a helyi „társadalmi” elvárásokat. Vagy éppen kigúnyolva azt? Netán keserűen dacosan, de beletörődve a megváltoztathatatlanba? Vagy belelényegülve az otthoni pálinkafőzést is engedélyező helyi szabad akaratba?
Ezek is jó kérdések. Ifjú Nagy (bár az asztal tetején is ágál, sőt az egyik boros kancsót is darabokra töri) mégis valahogy a „megszoktam, hogy ez nekem jár, és kész” érzés tuti biztos nyugalmával dolgozik. A milliomos úri fiúk fazonját hozza. Az öreg Nagy sem pökhendi kegyúr, inkább amúgy mikulásosan jóságos (pénzt is oszt az alattvalóknak). Zsigerből idomítja kézcsókra udvartartását, láthatóan eszébe sem jut, hogy ez másképp is lehetne. Sebestyén Hunor alakítja meggyőzően mindkét figurát, emiatt a dramaturgiai szempontból igen fontos leánykérős jelenet, az előadás végén kicsit csorbul. De hát valamit, valamiért.
Csíki Szabolcs, a sokat foglalkoztatott ifjú színész itt a szolgabírót alakítja, aki kokárdával a gallérján, velencei matrózsapkával a fején különös hangsúllyal emlegeti, hogy „itt nemzetiségekkel vagyunk körülvéve”. A commedia dell’arte műfaj megoldásait citálva, harsány dinamikával tölti meg a színpadot. Nagy energiákkal dolgozik, jön, megy, fontoskodik, játékával kacagásra biztatva a nézőt.
A legjobb mellékszereplő „Oszkárját” két színésznek is odaítélhetjük. A Kántorkisasszony, azaz Kató az eredeti színműben nem releváns szereplő. Viszont neki mondja a darab egyik legfontosabb mondatát a helyi tanító: „Az egész világot egy libának nézi, akit tömni, tömni, tömni kell.” Nos, erre a megállapításra Moldován Blanka (mellesleg az előadás zenei felelőse is) egy meghatározó figurát épít fel. Akónyi pálinka kiosztása mellett, tányérján különböző étkekkel jelenik meg rendre a színen. Ha már mindenki jóllakott, és rátöltött a másnaposságra, akkor leszedi az asztalt, újabb terítékeket rak föl, poharat törölget és szorgalmasan nassolja a maradékokat. Folyamatosan jelen van fizikájával, kémiájával, miközben maga sem tudja szerelmes-e a tanítóba, vagy csak az asszonyélet utáni vágyának tárgya a férfi, kinek zokniját már is odaadón stoppolja. Ebben a naivának való, az egyszerű lelkületet képviselő szerepben, egy díva alkat remekel.
A másik Oszkáros Bödők Zsigmond, aki tragikomikus Csehov figurát formál Tuza Zsolt szerepéből. (Trileckij doktort idézi meg a Platonovból.) Aki látszólag már mindenről lemondott, ám titokban mégis reménykedik, hátha történik még vele valami az életben a semmin kívül. A néptanítói munkát végző Tuza valójában középiskolai tanár (osztják-magyar szótárt ír) és tudósnak gondolja magát. Tóth Flóra hatására egy pillanatra fölturbózza megpunnyadt önérzetét, hamvába holt erkölcsi tartását, ám mikor kiderül, hogy könyvtáros lehet Nagyék kastélyában, harcos kedve gyorsan elszáll,és megkönnyebbülve issza vissza magát a nihilbe és menekül Katóka sült csirkecombjai közé. Bödők nüanszokból építkezik. Mozgásból, gesztusokból, arcjátékból, néha olyan műgonddal, mintha a cselekmény szála nem is nagyon érdekelné.
Bródy az eredeti színműben a Főurat, a beteges félretolt öreg papot rendelte Tóth Flóra oldalára védőangyalnak (ahogy Móricz Valkay tanár urat Nyilas Misi mellé), ez a főúr ebben az előadásban szinte nincs is. Az első felvonásban (arcán koszlott maszkkal) szótlanul kártyázik, majd a fővárosból érkező tanítókisasszonynak mutatja be a helyi termést (a darabban eredetileg megírt gyümölcsök helyett) az itt honos pálinkaféléket, de ezzel be is fejezi pályafutását. Mikor a tanítónő elhagyja a falut, az öreg pap nem jön vissza kimondani a darabot záró súlyos tételt miszerint „ A gazdagok ostobasága olyan, mint a tenger, kimeríthetetlen. Eleresztették az életet, a jövőt.”A rendezőnek ma nem kell ez a mondat. Talán mert mást gondol a jövőről, mint száz évvel ezelőtt a szerző. Talán mert így utólag a történelemből tudhatja, mi lett azokból az eszmékből, amik Bródy idején még a szép jövő zálogainak látszottak. A világ bizony bonyolultabb, minthogy a benne élőket szegény, okos erkölcsösökre és gazdag, ostoba erkölcstelenekre oszthatnánk. De sebaj, Erőss László a szoftosított Főúr szerepe mellé kárpótlásul megkapja a patikusét, aki a tanítónő fölött ítélkező iskolaszékben az állam és az egyház mellett az egész „társadalmat” képviselheti. A derékban vállas, álpocakos figura mimikájával és néhány apró elszólásával is pontosan tudja érzékeltetni, milyen szellemi közegben játszódik a darabbeli történet.
A katolikus egyház helyi „nunciusát”, a Káplánt Orbán Zsolt alakítja, már-már parodisztikus plaszticitással. Fél kilós kereszttel a nyakában kellően álnok és szenteskedő ahhoz, hogy róla a nézőnek akár Moliére mester Tartuffe-je is eszébe jusson. (Mondatainak – a szerepe szerint való – kenetteljes megformálása jótékonyan fedi el az ifjú színész beszédtechnikai „sajátosságait”.) Orbán egyik mozdulatát, melyben a reverenda alól mezítelen lábát térdig kivillantja, a nézőtér hangos mosollyal jutalmazza. Nagy Beáta alakítása, pár mondatos szerepe ellenére is emlékezetes. (Az eredetileg Kántornak megírt) Kántornéja tekintélyesre szoknyázott farával, „barázdabillegető” járásával, settenkedő mozdulataival, a mindent tudni akarók kíváncsiságát csupán gesztusaival érzékeltető magatartásával „beszédes”figura. Igaz, akár A helység kalapácsából, vagy a Dorottyából is idecsöppenhetett volna a kántorlakba.
Márton Emőke Katinka permanensen részeg postása (lány e vagy fiú, nem is fontos) talán azért tömi meg a táskáját téglával, mert nincs is levél errefelé csak mutatóban? És talán nem is azért iszik ez az „emberre hasonlító lény”, mert alkoholista, hanem, mert minden háznál megkínálják. A semmi közepén ő az öntudatlanul boldog ember! Mert boldogok a lelki szegények, akárhol is vannak (akár a mennyben, akár itt, akár Örkény Tótékjában,). Ez a figura éppen talányossága, időtlensége miatt megható.
A Nagyasszony színre lépésével afféle moduláció keletkezik az előadás addigi hangnemében. A bizarr karakter megváltoztatja a légkört és a vele érkező öreg Nagy státusát is. Kiderül, a kegyúr otthonában egy domináns femina hordja a nadrágot (aki egyébként itt egy fantasztikus ruhakölteményben pompázik. Jelmez: Puskás Gyopi). Nagyné szó szerint a szájába rágja, amúgy diktálja férjének, mit is mondjon Tóth Flórának leánykérés helyett. Trabalka Cecília mozgásával, metakommunikációjával groteszk elemeket csempész a produkcióba. Az első felvonás Hray Idájaként az üresfejű úrilányok krokiját dúsítja ezekkel, a darab végén Nagyasszonyként pedig a sznobok élő szobrát mintázza meg velük. Soós Tünde is kikacsint a realista színház kulisszái mögül. Az eredeti színműben öregasszonyok viszik a cugehőrt (szék, zsámoly, kispárna) a ténsasszony után, Gáspárik rendezésében egy németül pattogó társalkodó – intéző-titkárnő helyettesíti egy személyben a sleppet. A szerepet alakító ifjú színésznő maszk-merev arccal csicskáztatja a környezetében lévő személyeket, de már az első felvonás butuska libájaként is bábszínházi erényekkel operál. Bálint Örs harmad éves hallgató alakítja a pesti cigányzenészt, aki a pálinkás leheletű hím-sovén társaságban az egyetlen valódi úriember. Frakkot visel és világfiként idegen nyelveket beszél. Villanásnyi jelenetében megmutatja, hogyan lehet zavarba hozni egy „etikai grémium” üresfejű tagjait, akik érvek helyett durva megjegyzésekkel, cigányozással próbálják demonstrálni vélt felsőbbrendűségüket.
(Tényleg csak zárójelben: az élményt adó, artisztikus előadásban, akad azért néhány dolog, amit fájlalhat a néző. Például nem érti, hogy a második felvonásban a környezetéből kiragyogó Tóth Flórának miért kell a Macskajáték hervadó Orbánnéjának kosztümjét viselnie (sivatag-drapp, fél lábszárig érő, előnytelen szabású szoknya, vastag harisnya és „kitaposott” félcipő)? Aztán nagy kár, hogy a tanítónő a Nagyasszonynak címzett monológját a kissé hangos és hamiskás hegedűszóló szinte szétfűrészeli. És csak kicsit illúzióromboló, inkább „műkedvelős” hogy a szünetben a néző szeme láttára rendezik át a színpadot. )
Ezeknél az észrevételeknél azonban sokkal fontosabb, hogy a díszlet egyébként izgalmas és működik (tervező: Berszán-Árus Bence). Amellett, hogy romkocsma feelinggel hozza a lepukkantság érzetét, az összevont közös térben minden jól megjeleníthető. Koszt, kvártély, iskolai tanóra (ebben a jelenetben a harmadéves hallgatók játékukkal szépen segítenek be), talán a legördülő nejlon függönyt lehetett volna kicsit több kreativitással használni.
Gáspárik Attila az előadás bemutatója előtt úgy nyilatkozott, nagy öröm számára a rendezés, de nem szabad elfelejtenie, hogy mégis csak vizsgázó hallgatókkal van dolga és nem tapasztalt színészekkel. A végeredmény arról árulkodik, hogy nagyon is felnőttnek tekintette növendékeit, akik úgy tűnik rászolgáltak a bizalomra. A darabválasztás kiváló, hiszen ez a mű a hallgatók elé vetíti a közeljövő kérdéseit. Mintha a mester a vizsgaelőadáson, amolyan helyzetgyakorlatban kipróbáltatná tanítványaival, milyen is lesz, ha az üvegbura alatti játéktérből kikerülnek majd a valóság szkénéjébe. Egy színházi társulatba például, ahol a próbákon, a büfében a kollégák szellemi feszültségei között kell létezni, vagy a munkaadók, igazgatók, polgármesterek, szponzorok és a nézők közegében kell majd bírni a mindennapi gyűrődést. Ott, ahol éppen szerződés adódik. Ahol színház van. Mert színház az kell! Akkor is, ha hozzá az út sáron, értetlenségen és netán pálinkaszagon át vezet.
Pacsika Emília