Hogyha van az utóbbi évtizedek magyar irodalmának népi ága, akkor a Szabó Gyula életműve minden bizonnyal ahhoz tartozik. Élete – talán éppen a tiszavirág életű „kicsi magyar világnak” köszönhetően – úgy alakult, hogy a testvérek közül ő volt az, aki magasabb iskolákat járhatott és már fiatalon bekerülhetett az erdélyi magyar irodalom fősodrába. Bármennyire is vészterhes időszak volt a második világháború ideje, a kor felelős vezetői akkortájt is távlatokban gondolkodtak, annak ellenére, hogy a magyar impérium székelyföldi fennmaradása korántsem tűnt biztosnak. Létrejött a Magyar Tehetségmentés Alapítvány, amelynek az volt a célja, hogy a nehéz sorsú gyermekeket középiskolai férőhelyekhez, egyetemi ösztöndíjakhoz juttassa. Szabó Gyula is bekerült a harminc főből álló válogatott középiskolai osztályba, úgyhogy 1942 őszén térítésmentesen iratkozhatott be a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumba, abba a nagy hagyományokkal rendelkező intézménybe, amely a környék unitárius vallású ifjúsága körében igen népszerű és színvonalas iskola volt. A kiválasztottak közül hamar kiemelkedett szorgalmával, higgadtságával, s majdhogynem egyértelmű volt, hogy a humán szakmák iránt erősebb az elhivatottsága. Változtak ugyan az idők, visszatért a román fennhatóság, sőt még a szovjetek ideológiája is rátelepedett hamarosan a népre, úgyhogy érettségit viszonylag későn (csak 1950-ben) tehetett egy teljesen másfajta világban. A kolozsvári Bolyai Egyetem bölcsészkarán végzett, magyar nyelv és irodalom szakon.
Publikálni már egyetemi hallgató korában kezdett (1952), majd a diplomaszerzés után kiadói szerkesztőként (1954–1957), illetve lapszerkesztőként dolgozott (1957-től 1992-ben történt nyugdíjazásáig), Kolozsváron az Utunk, majd annak jogutódjánál a Helikon című irodalmi lapnál.
Könyvei viszonylag hamar beépültek a köztudatba. Azon a pászmán haladt, amelyen előtte Móricz Zsigmond, Németh László, a székelyföldiek közül Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Bözödi György. Mindvégig homoródalmásinak érezte és tartotta magát, aki úgy tekintett a fényárban úszó Havannára, hogy azon a távoli szigeten, teljesen más égöv alatt is a szülőfalut vélte felfedezni „Almás gödriben”.
Az 1970-es évek közepéig ezt a hagyományos, közösségi tartalmakkal telített irodalmat művelte – mintegy két évtizeden át, főként a Gondos atyafiság I-III. (1955–1961, 1964, majd 2004), Annyi baj legyen (1961), Fűhúzó április (1961), Húgom, Zsuzsika (1967) és a Gólya szállt a csűrre (1974) című munkáiban –, hogy aztán az A sátán labdái öt kötetében (1978 és 1992 között) Erdély múltjában, a “függőleges veszedelmek” tömegében keresse a választ a jelen sorfordító és embert próbáló eseményeire. Idősebb korában – immár a rendszerváltás után – ismét visszatért ifjúkori témáihoz, a szülőföldhöz, Képek a kutyaszorítóból címmel írt négykötetes visszaemlékezést, amelyben a hozzá illő és méltó stílusban, regényes ferdítések nélkül élte újra földi pályáját. A névtelen katona címmel (1994) édesapja első és második világháborús feljegyzései, naplói segítségével rekonstruálja az igen hosszú huszadik századot. Az apa feljegyzéseit használva tesz eleget az emlékezés „kényszerének”, de úgy, hogy a tapasztaltakhoz az egy generációval későbbi igazságokat és a tapasztalatokat is könyörtelenül hozzárendeli a múltból merített tényekhez. Nyilvánvaló, hogy ezt már csak a viszonylagos felszabadultságot hozó 1989. évi fordulat után teheti meg „hivatalosan”.
Hátrahagyott írásai közül Az irredentizmus mámora az (folytatásokban jelent meg a Székelyföld idei számaiban, augusztustól kezdődően négy részletben), amelyben ugyancsak könyörtelen tisztánlátással emlékszik vissza az eseményekre, s a homoródalmási jelenségeket úgy ábrázolja – ekkor is az apai intelem vezérli, s csak „a valóságnak megfelelően” hajlandó írni –, hogy máig és másutt is érvényes konzekvenciákat von le a jellem és a személyiség korlátaira vonatkozóan, azokról a torzulásokról, amelyeket a nemtelen eszközökkel operáló hatalomhoz fűződő viszonyban akár ma is képesek vagyunk elkövetni. Ilyen kontextusban örök érvényű, bár viszonylag körülményesebben dekódolható az írói üzenet.
“Ennek a kötetnek is megvan a maga sorsa. A benne egybekerült három írás a mostani új esztendő előtt nem juthatott el a nyomdáinkba, jóllehet egyiküket sem a fiókomnak írtam. A kötetbeli sorrend a történelmi időrendet követi: előbb jön Apáczai Csere János az 1650-es években, utána A sátán labdáinak asszonyai vesződik végig a özvegyi, „árva” asszonyi sorsukat egy jó fél évszázadon át a következő század elejéig, Árva Bethlen Katáig, s végül, a kuruckor után, a 300 esztendős Mikes Kelemen éli fél évszázadon át a szülőföldjéről számkivetett ember „hazátlan ” sorsát – , úgyhogy a három „különtudósítással” folyamatosan benne foroghatunk egy jó évszázad erdélyi históriájában.”
Kevés szó esik Szabó Gyula novellisztikájáról. Pályakezdőként regénnyel rukkolt elő, s időnként a nagylélegzetű munkák a következő évtizedekben is megismétlődnek. Az ezekre való készülődés folyamatában azonban igen fontos állomások az esszék és a novellák. Mátyuska macskája címmel (Budapesten jelent meg reprezentatív válogatás elbeszélések alcímmel 1984-ben), amely révén bátran állíthatjuk, hogy előkelő helye van az írónak a magyar Pantheonban, s mindenképp irodalmunk élvonalában lenne a helye.
“Havasok tiszta levegőjét, mezők, rétek, erdők illatát varázsolják elénk a kitűnő erdélyi író, Szabó Gyula elbeszélései. S a tájban az embereket, akik végzik mindennapi nehéz munkájukat, élnek a falusi élet hagyományaival és törvényei szerint, s őrzik – akik őrzik – tisztaságukat, emberségüket. A novellák többsége a gyermek- és ifjúkori élményekből táplálkozik. A szénakaszálás a keresztapával, az emlékezetes „erdőlés” az apával, amikor elbitangoltak a tehenek, a harc a hatalmas puliszkával – mind, mind a múlt emberré formáló, az egész életet végigkísérő szép emlékei. „Ballada a szülőföldről” mondta egy helyütt írásairól Szabó Gyula, s illik ez a műfajmegjelölés válogatott elbeszéléseinek erre a kötetére is. Különösen a kötetzáró önéletrajzi emlékirata, amelyben az író szüleinek állít maradandóan szép, lírai emléket. A szülői háztól korán távolra szakadt író úgy tudja bemutatni az 50-es évek keserves időszakának embert próbáló nehézségeit, hogy közben képes ennek a küzdelemnek a szépségét is felvillantani. Mert szüleiben a legnehezebb időkben is élt és munkált azoknak az erkölcsi normáknak a szépsége és megtartó ereje, amit úgy hívnak: tisztaság, emberi tisztesség. Ezt az útravalót hozta tarisznyájában Szabó Gyula a Homoród tiszta vizű patakja mellől, s adta át nekünk szép szóval és őszinte szívvel.”
Halála előtt pár hónappal (2004. júniusában) részesült életmű díjban, amelyet Hargita Megye Tanácsának képviselőitől vehetett át a homoródalmási unitárius templomban, akkor mondta, hogy„…távol élek ugyan a szülőfalumtól, de mindig itthon vagyok. Ezt a szó szoros értelmében kell felfogni, de nem úgy, hogy fizikailag itthon vagyok, hanem hogy az egész sorsommal és egész életemmel voltam és vagyok mindig itthon“. Egyébként ezt a Hargita Megyéért-díjat tartotta életpályája legemlékezetesebb elismerésének. Akkor még feljegyeztem egy igen fontos kijelentését: “…éppen tizenkét éves koromban mentem el a falumból. Olyan bolond gyermek voltam, hogy erősen szerettem tanulni, és teljesült is a vágyam, hogy felsőbb iskolába kerülhessek, mert elmehettem a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba. Mire húsz éves felnőtt lettem, és nagyjából kész ember, arra ki is alakult az egész sorsom, pályám, úgy, hogy azután jelentős változás az életemben nem történt. Ez mind szülőfalumból indult el.”
Tíz éve, 2004. december 21-én hunyt el Gyula bácsi. Emlékszem, a nagy hideg, az ünnepi készülődés sem tett jót, a temetése olyan esemény volt, amelyen „illett” minél hamarabb túl lenni. Az írók java hiányzott a koporsó mellől, s a részvétet hozó üzenet egy-egy koszorú és itt-ott publikált nekrológ formájában érkezett. A hivatalos irodalom csak hetek múltán, a karácsonyi és újévi lazítás után mozdult rá Szabó Gyula búcsúztatására és méltatására. Hagyatéka körül nem történtek látványos események. Róla nevezték el szülőfaluja kultúrházát, s tervbe vették, hogy emlékszobát rendeznek be hátrahagyott tárgyaiból.
Ez az emlékszoba lehet egy olyan fontos „adalék”, amely segítheti a kultusz, az utóélet és a kánon alakítását. Mindenképp jót tesz a községnek és az írónak is. Az emlékszoba hivatalos megnyitójára december 20-án szombaton kerül sor. Ebből az alkalomból emlékkonferenciát is szerveznek.
Simó Márton
A rendezvény programja
11.00–11.30 óra között – a homoródalmási temetőben megemlékezés, koszorúzás Szabó Gyula sírjánál, alkalmi beszédet mond Nagy László marosvásárhelyi unitárius lelkész;
11.45–12.30 – az emlékszoba felavatása – beszédet mond Rigó Mihály polgármester és Szabó Mátyás szociológus, egyetemi tanár, az író fia (Budapest);
13.00–16.00 óra között konferencia a Szabó Gyula Művelődési Házban – köszöntőt mond Csete Árpád homoródalmási unitárius lelkész és Zsigmond Barna Pál főkonzul (Magyarország Főkonzulátusa Csíkszereda); az író életművéről, életútjáról tart előadást Lövétei Lázár László író, költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője (Csíkszereda), Cseke Péter író, egyetemi tanár (Kolozsvár), Oláh Sándor társadalomkutató (Csíkszereda), Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész (Budapest), Ferenczes István költő, a Székelyföld nyugalmazott főszerkesztője (Csíkszereda), Tordai Árpád nyugalmazott tanár (Homoródalmás), a rendezvény moderátora Dimény-Haszmann Árpád költő, idei Szabó Gyula-díjas (Kézdivásárhely).
