A „száraz fa” üzenete

Az emlékműsor plakátja

Amint lejárt az udvarhelyi színpadon a Száz évig című előadás, azonnal hozzáláttam az élményrendezéshez. Mi volt az, amit hallottunk, s mire jó? Vigasz-e? Avagy egy letűnt világ sírba tétele, amikor a „száraz fa” helyét átveszi az elektronika, a kütyü, a net és a pop? Derengett valami a múltból, zenészismerősöktől hallottam, hogy Netti Sanyi bácsinak valóban volt egy olyan szokása a kilencvenes években, hogy ezt mondogatta.

Magam ugyan „élőben” nem hallottam, mert nem forgolódtam eleget olyan körökben, de felvételről többször is. Előkerestem Könczei Csongor írását. Egy 2004-es cikkről van szó, a Művelődésben megjelent nekrológról, amelynek mottója a prímástól való: „Csak nem tudják ezt muzsikálni, csak én, senki a világon… Me azok, akik muzsikálták, azok kihaltak…” Hát igen. Tanúja lehetett a hangszeres népzene virágkorának, végigmuzsikálta a különböző rendszereket, aztán érzékelhette a zenei ízlés változását, és élete legutolsó szakaszában – a világhírnév ellenére is – azt a szomorú tényt, hogy elmúlt az a világ, embereivel, kultúrájával, életmódjával, és úgy látszik, hogy örökre véget ért, leáldozott egy korszak. Ennek a kultúrának a hajtómotorja, a hagyományos paraszti világ a szemünk láttára mállott szét majdnem semmivé.

Teljes sötétségből indul, és teljes sötétségbe torkollik az előadás. Ugyanazzal a fájdalmas özvegyi énekkel történő siratás hallható az elején is, akár a végén. Olyan hangulat lopakodik a színpadra, amilyennel falusi környezeteinkben – a saját gyászkultúra működése idején – a nem is olyan távoli félmúltban még magunk is találkozhattunk. Alfa ez és ómega egyben: olyan kezdet, hogy immár vég, hiszen lezárult minden. Ami volt, most már csak az a biztos, ami múlt, s ami eltelt. Viszont a legfontosabb! Maga a Könczei Árpád által ideálmodott színpadi program tulajdonképpen az emberi életút-állomások felsorolása a zene és a tánc eszközeivel. Hol humorosan, játszva, könnyedén, hol drámaian és komor méltósággal. Láthatjuk a gyerek „Nettit” – ha beleképzeljük a különböző szituációkba –, a kamaszos-incselkedős kezdetektől a fokozatosan kiteljesedő legénykorig, az emberi élet delelőjén át a leáldozást is sejtető, érett ember-délutánig. Csodálatra méltó, ahogyan a Heveder együttes átáll egyik stílusról a másikra. Szinte minden átmenet nélkül vagy megtorpanás nélkül haladnak, ahogyan a nap jár az égen, és sorra bevilágít a dombhajlatok mögé, a délköröket átszelve keletről nyugat iránt lépve-világolva, olyan természetes egyszerűséggel és törvényszerűen, mintha a zene lendületének tehetetlensége sodorná őket egyik községből a másikba e zene-fénnyel. Ahogyan Méra, Gyalu, Gyerőmonostor vagy Kisbács ismerős dallamvilága elevenedik fel, úgy mozdulnak a táncosok is a rendnek megfelelően. Ezek a zenészek igen jó diákok lehettek Netti Sanyinál, mert mindent megtanultak az öregtől, és hozzá méltó módon húzzák.

Amilyen nyugtalan volt a néhai prímás – keresztül-kasul vándorolva zenélt Kalotaszeg falvaiban, Kolozsvárt, a Mezőségen, Pesten és Amerikában, a Metropolitanben, és egyszer az óceánnak is – csak úgy élvezetből –, mert tudta, hogy a zene mindenkié – éppen olyanok Hevederék is. Falvakon, tájegységen „utazik” a muzsika, de úgy, hogy közben a románoké, a cigányoké, meg a magyaroké is. Hol oláhosan cifrázza, hol mintha cigány kesergő alakulna át magyaros dallammá, hiszen a sírva vigadás nem idegen tőlünk egy cseppet sem. A mesterségbeli tudás megengedte Nettinek, hogy áthegedülje magát a rendszereken, a határokon is – ez konkrétan érthető –, és túl azon, hogy megélhetést biztosított, kulcs volt a lelkekhez. A zenével be lehetett menni a pártbizottsághoz. Muzsikálni lehetett egy szucsági lakodalomban. Jól szolgált a putriban is, ha hirtelen felindulásból mulatozni kellett valamin, például azon, hogy szerencsésen véget ért a disznópásztor esztendeje, megadtak mindent, amire tavasszal szegődtek a gazdáknál. Ez a zene jó volt a hegyekben is, ha felment a mócok közé.

Az örökös nyugtalanság arra szolgált, hogy vigye-hozza a motívumokat, hogy kicserélje és frissítse a dallamkincset, s megtanulta a nótákat is, hiszen húzni kellett. A legenda szerint hosszú évek múlva is tudta, hogy egy távoli faluban valami régi mulatságon egy alkalmi ismerősnek mit játszott, mondjuk: 1953 februárjában, vagy 1970 Szilveszterén. A Himnusznak kifejlesztette egy olyan változatát, amelyre táncolni lehetett akkoriban, s a közegek nem vették észre, nem értették, hogy miféle dallamra ropják a magyarok, s mi a nyavalyától sírnak eközben… Ennek a turnéra vitt Száz évig című műsornak is lehet egy olyan szerepe, mint annakidején a falusi cigányzenekarnak: körbehordozzák, felmutatják azt, ami amúgy is a miénk. Mennek. Városról városra. Bár minél távolabbi helyekre is eljutna ennek a táncra hívó muzsikának a hangja. Hogy lássuk. És megtudjuk, hogy tulajdonképpen a miénk. „Ez” történt velünk. Alfa és ómega között éltünk. De most is itt vagyunk, hiszen bennünk és velünk emlékszik Ő ebben a jelenben, itt. „Száz évig!”

Simó Márton