A sivatag rabjai

A sivatag rabjai (Passion in the desert) - amerikai kalandfilm, 93 perc, 1997

A történet egyszerű, mint az igazán nagyszerű történetek. Valamikor a napóleoni háborúk idején Észak-Afrikában szolgál a jóképű kapitány, aki egy francia festőt, művészettörténészt kísér el oda.

Mindjárt az első percekben szétlövik a jókedvű és barbár francia katonák a Szfinx orrát egy ágyúval (ez sajnos történelmi tény), azóta sem ragasztották vissza, de ez a film szempontjából majdnem mellékes. Azért a Szfinxből, Bastet istennő szimbólumából már sejteni lehetett, lesz itt még dolgunk a (nagy)macskákkal.

És lett is.

Kisebb-nagyobb csetepaté után elmenekül a kapitány és a művész, és eltévednek a sivatagban. A több mint szimpatikus, nagy empátiával megáldott idős társ öngyilkos lesz, miután megissza festékeit (megragadó képek a filmben!), a kapitányt a beduinok bekergetik egy barlangrendszerbe, amely alatt egy egész ókori templom húzódik meg.

És egy leopárd.

Innen kezdődik igazából a film, a többi csak a bevezető. És tiszta szívvel állíthatom, kevés ilyen szép, megható, ízlésesen tálalt szerelmi történetet láttam, mint azt, amely a kapitány és a leopárd között kibontakozik. Igen, jól olvassák: szerelem ez a javából. Ragaszkodással, önfeláldozással, féltékenységgel, odaadással, kegyetlenséggel. Amilyen a valódi szerelem.

Szép, letisztult képsorok, szépen hangszerelt jelenetek követik egymást, az ember és az állat egymásra utaltságáról, közeledéséről, majd ragaszkodásáról. Ahogyan hasonulni kezdenek egymáshoz, és itt nem is annyira a leopárd az, aki alkalmazkodik. Ő egyszerűen csak ad: önmagát, kedvességet, játékosságot, nőiességet, méltóságot. A férfi a befogadó, és aki egyre inkább hasonulni kezd.

Tulajdonképpen nincs is férfi és „állat”, két lélek van, és a sivatag. A forró, kegyetlen, gyönyörű sivatag: a sivatag, amely olyan, mint a szenvedély. Talán ezt is akarja külön kihangsúlyozni a film.

Egyáltalán nem mellékes, hogy a film Honoré de Balzac egyik novellájából készült, már csak ezért is érdemes szeretni ezt a nagy írót.

Rendkívül érzékenyen bánik a francia rendezőnő is a témával, pedig ezt aligha volt könnyű megtenni: érzékletes, plasztikus és látványos vonalvezetetéssel festeni meg ezt a szerelmet, a lelkek magukra- és egymásrautaltságát, anélkül hogy a történet zoofillé válna, vagy közönségessé.

„Egyszerűen” csak egy gyönyörű történet, olyan szépen filmezve, amilyet már megszoktunk a francia-amerikai filmektől.

És természetesen nincsen boldog végkifejlet itt sem, valami kétségbeejtően szép és szomorú a „párkapcsolat” vége, el is lehetne gondolkodni rajta, de fölösleges. A tanulság régóta ismert: tragédia nélkül ritka az igazi szerelem.

György Attila

Port.hu adatlap