A MOGYE-ről, a demokrácia-deficitről és a “saját házról”

Egy román értelmiségi véleménye az erdélyi magyarokat, s azon belül a székelyeket foglalkoztató aktuális kérdésekről. Beszélgetés Daniel Barbu történész-filozófussal, a bukaresti egyetem professzorával.

Professzor úr, önkormányzati és parlamenti választások előtt járunk, hogyan látja Ön, milyen változások következtek be az utóbbi években a romániai politikai életben? Milyen irányban mozdultak el az erőviszonyok?

Én úgy látom, hogy alapvetően két fontosabb változás mutatkozik az elmúlt időszak román politikájában. Egyrészt majdnem teljesen eltűnt a demokratikus folyamatok iránti érdeklődés. Például semmibe vesznek mindent, ami parlamenti szokásjoggá vált korábban. Az eredmény várható volt, hiszen ez nem más, mint „többségi zsarnokság”: a kormánykoalíció nem osztotta meg a pénzügyi kereteket és a felelős állásokat senkivel. Másrészt – legalábbis a közbeszéd szintjén – ellentmondásos helyzet alakult ki, és a politikai pozíciókból nézve drámaian erodálódott a párbeszéd- és a tárgyalási készség, a pártok közötti kompromisszum-képesség. És nyilvánvaló, hogy ebben a folyamatban a hangadó és a változások gerjesztője nem más volt, mint maga Traian Băsescu, az állam elnöke.

Jelenleg ügyvezető kormánya van az országnak. Ez azt jelentheti, hogy tulajdonképpen egy „láthatatlan” elit megelőlegezte magának a hatalmat? Egyfajta jelzés, utalás arra, hogy miként körvonalazódhat az egyik lehetséges forgatókönyv? Ön hány egymással megmérkőző politikai alakulatot feltételez?

Túl kockázatos lenne ezt így kijelenteni a választásokkal kapcsolatosan, miközben még az sem világos, hogy hogyan, milyen törvényi szabályzás mentén zajlik a parlamenti tisztújítás. Hogyha megmarad az a törvényi háttér, amely a 2008-as helyhatósági és országgyűlési választásokat is megszabta, akkor valószínűnek látszik, hogy az ország következő parlamentje nem sokban fog különbözni a mostanitól. A legtöbb választott tisztségviselő – pártfüggőségre való tekintet nélkül – magán és közösségi forrásokat fektetett be, hálózatot épített ki a saját berkeiben, és így – bármit mutatnak is a közvélemény-kutatások – esélyük van a parlamentben való bentmaradásra, akár a pártjaik népszerűségétől függetlenül is. Azaz, feltételezve, hogy megmarad a mostani rendszer – akárcsak a Traian Băsescu által kezdeményezett és a Szociál-Liberális Unió (Uniunea Social-Liberală – USL) által is támogatott, az egyszerű többségen alapuló brit típusú szabályrendszerben is. Az a 60%, amelyet az USL-nek jósolnak, nem fog megmutatkozni a mandátumok elosztásában, valamint a Dan Diaconescu Néppártjának (Partidul Popular) jutó 15% egyetlen mandátumot sem hozhat. Franciaországban is így van ez immár két évtizede, ahol a Nemzeti Front (Front National) a szavazatok nagyjából 15%-át gyűjti be, anélkül, hogy ezáltal egyetlen egy parlamenti helyhez is jutna. Más szavakkal: a választások nem lesznek „nemzeti” jellegűek, hanem kizárólag helyiek. Elsősorban az lesz helyzetben bármelyik frakcióban, legyen az éppenséggel a Liberális Demokrata Párté (PDL) vagy másé, akinél a mandátum jelen pillanatban is van.

Az RMDSZ immár huszonkét éve képviseli a romániai magyarság érdekeit. Úgyszólván körbelakott ebben az időben minden parlamenti sarkot a jobb- és baloldalon. Hogyan tudná ezt a szervezetet pár szóban jellemezni? Mit teljesített azokból az elvárásokból, amelyekre megbízást kapott a választópolgároktól?

Anélkül, hogy kijelenteném, hogy behatóan és naprakészen ismerem a romániai magyar közösség politikáját, megpróbálom felvázolni azt a képet, amelyet én alkottam magamnak az RMDSZ-ről. Én innen, Bukarestből, azt látom, úgy tűnik számomra, hogy az RMDSZ egy nagy cég, egy tröszt. Nem gazdasági szemszögből – nyilván –, hanem jogi-politikai értelemben. Úgy működött mindig, mint egy adminisztratív tanács (board of trustees), amely arra hivatott, hogy a bánsági, a partiumi és az erdélyi magyarok ügyeit vigye. Hosszabb távon az RMDSZ azzal, hogy felelős és befolyásos tisztségekben lehettek a képviselői, hogy ott voltak a parlamentben, a kormányban, az állami intézményekben dolgoztak, fokozatosan megváltoztatta a többségi politikai kultúrát, és természetessé, magától értetődővé tette a magyarok jelenlétét. A magyar nyelv használatának bevezetése az oktatásban, bizonyos közintézményekben mindenképp nyereség, és – vélhetően – tartósnak fog bizonyulni. Úgy látom azonban, hogy az RMDSZ egyes identitást erősítő és -megtartást szolgáló intézmények létrehozásánál kudarcot vallott. Elsősorban a magyar tanítási nyelvű állami egyetemre gondolok, amely a tágabban értelmezett igények szintjén jelentkezik még ma is. Aztán ott van a Székelyföld kérdése. Túl a megadható és a politikai- adminisztrációs szűrőkön átvezetett módozatokon, annyi biztos, hogy a román pártok teljesen elzárkóznak mindenféle autonómiától, még tárgyalni sem nagyon hajlandók erről a kérdésről.

Hogyan látja, valóban szükség van arra a „pluralizmusra”, amely az erdélyi kisebbségi magyar politikában az utóbbi időszakban kialakult? Az RMDSZ mellett immár hosszú évek óta létezik a Magyar Polgári Párt (MPP), amely elsősorban községi és városi polgármesteri szinteken, a helyi és a megyei tanácsokban szerzett tisztségeket és mandátumokat. Az elmúlt egy évben pedig a Tőkés László nevével fémjelzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelent meg a színen. Nem sok ez egy kicsit egy olyan nemzetiségnek, amely óvatos becslések szerint is mintegy 200 ezer fővel apadt az utóbbi tíz évben?

A választási szétforgácsolódás veszélye minimális. Az előző választásokon az RMDSZ sikeresen hárította az MPP kihívásait. Távolról szemlélve én úgy látom, hogy megismétlődik a 2008-as helyzet, s a romániai magyarság parlamenti képviseletét a következő ciklusban is egyedül az RMDSZ fogja ellátni. Az RMDSZ-nek azonban két ok miatt is aggódnia kell. A versenytársak megjelenése azt jelenti, hogy a belső vita és a konzultáció az RMDSZ-ben nem elégséges, nem eléggé lényegre törő, és bizonyos kevésbé képviselt vagy alig hangoztatott kérdéseket más alternatívák mentén, külső és állampolgári, civil kezdeményezések révén kívánnak megoldani egyes politikusok. Másrészt, ha nem éppen az első vonalban, de az RMDSZ is társszerzője a lakosságot eléggé drámaian érintő költségvetési megszorításoknak, ugyanakkor szereplője annak a folyamatnak, amelyben hitelt vesztett és minőségi romláson esett át az utóbbi négy évben a hazai politika. Lehetséges, hogy e két okból kifolyólag sok romániai magyar fordul a választásokkor az MPP és EMNP felé. A romániai magyar választópolgár azonban „csapdában” él, mert mindig arra törekszik, hogy célirányosan szavazzon, és ne vesszen el a szavazata. Sokan csak azért választhatják az RMDSZ-t, mert biztosak a bejutási esélyei és tapasztalt politikusokkal rendelkezik.

Mihai-Răzvan Ungureanu ügyvezető miniszterelnök, most, március 15-i ünnep alkalmából köszöntötte a romániai magyarság tagjait, és arra biztatta őket, hogy építsék együtt a román nemzetállamot. „Ma, amikor a magyarok és a románok együtt kívánják a modern román nemzetállam megszilárdítását, a romániai magyarság képviselőit tisztelnünk kell azért az erőfeszítésért, amelyet az ország vezetése érdekében, Románia nemzetközi hírnevéért és tekintélyéért fejtenek ki.” Köztudott, hogy Ungureanu az újabb nevelésű politikusok garnitúrájához tartozik. Ez azt jelentheti, hogy továbbél az a szellemiség, amely az 1991-es alkotmányban is rögzítette a nemzetállam tényét? Nem lenne üdvösebb, ha feloldódna ez a görcs? Van-e létjogosultsága az Európai Unióban az ilyen retorikáknak?

Kétségtelen, hogy Mihai-Răzvan Ungureanu fentebb idézett szavainak bizonyos körülmények között értelmezhető, konjunkturális jelentése van. Ungureanu talán nem érzékelte a szavakban rejlő iróniát. A romániai magyarok nem járulhatnak hozzá „a román nemzetállam megszilárdításához”, mert ők, ahogyan azt az RMDSZ képviselői már 1990-1991-ben is, az alkotmány újrafogalmazása idején kijelentették, hogy ez a fogalom – mármint a „nemzetállam” – a két világháború közötti időkből származik, és – amint azt a kommunizmus bukása után ismét elővették – tökéletesen alkalmas arra, hogy a kisebbségeket kizárja a teljes értékű állampolgárok kategóriájából. Akárcsak 1923-ban, a ma érvényben levő alkotmány szerint is: „a román nép” az állam tulajdonosa. És a nemzeti kisebbségek részesülhetnek bizonyos szabadságjogokban. Ezeket a jogokat azonban „megadják”, illetve „felajánlják” számukra. A jogok nem „járnak” nekik, holott igen hosszú ideje azon a helyen élnek, amelyet ma Romániának neveznek, hiszen ott van, egész egyszerűen az a hazájuk. A bukaresti politikum és a sajtó nyelvén gyakran kimondják, ha az RMDSZ-nek sikerül valamit megvalósítania a kitűzött állandó napirendi pontok közül, hogy: „megint adtak valamit a magyaroknak”. Az a véleményem, hogy a román politikusok nem veszik észre, vagy nem is akarják érzékelni, hogy milyen elkülönítő, mennyire , megalázó, kirekesztő jellegű társadalmi és politikai téren egyaránt a kisebbségek számára a „nemzetállam” – nyilvánvalóan a román – emlegetése… Nekem az a személyes véleményem a másik újabb keletű felvetésről, a  „multikulturalizmusról”, hogy helytelen, nem illő kifejezés, a többség találta ki, hogy álcázza, hogy kitakarja véle a magyar kisebbség jelenlétét Erdélyben. Hadd említsek egy példát: a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemmel kapcsolatosan folyamatosan a multikulturalitást emlegetnek, miközben elzárkóznak a – magyar-román – kétnyelvűségtől, és a német vonalat erősítik, amelyen már alig-alig vannak hazai szász vagy sváb egyetemi hallgatók. Egyszerűbben mondva: Romániában nem olyan a helyzet, hogy azt multikulturálisnak nyilvánítsuk, viszont tény, hogy a magyar kisebbség létezik. Összehasonlítva – nyilván más arányokban – Svédországban is élnek többségi helyzetben finnek és kisebbségben svédek, illetve kisebb nemzetiségi közösségek – lappok, oroszok stb. –, s a két- vagy többnyelvűség elébe semmilyen alkotmányos akadályt nem gördít az önmagát multikulturális formában meghatározó állam. A valóságot azonban nem lehet a „nemzeti kisebbségek” szaporításával felhígítani!

Mi lesz, ha a romániai magyarság nem éri el a parlamenti választásokon az 5%-os küszöböt? Mi lesz, ha éppen a fent emlegetett pluralizmus miatt veszít teret bizonyos városokban és a megyei tanácsokban?

Ez egy olyan forgatókönyv, amelyet kevésbé látok valószínűnek. Én azt gondolom, hogy a Székelyföldön és a Partiumban mindenképp eredményes lesz az RMDSZ, polgármesterei, helyi és megyei tanácsosai, parlamenti mandátumai lesznek. A választási rendszer eleve biztosítja számukra az eredményeket. Ugyanazok a szabályok – például Kolozsváron és más erdélyi nagyvárosokban – kedvezőtlenek is lehetnek a romániai magyarok számára, akár pozíciókat is veszíthetnek. Hangsúlyozom, hogy számomra nehezen elképzelhető, hogy parlamenti frakció nélkül maradnának, de az azt jelentené, hogy szerencsésebb esetben „befagyasztják”, rosszabb esetben pedig mind újratárgyalják az ezidáig elért eredményeket.

Ön szerint profi politikusok a romániai magyarság vezetői?

Kétségtelen, hogy az RMDSZ kinevelt egy jelentős politikuscsapatot, amely közös hangot képvisel, kiegyensúlyozott, jól felismerhető, karakteres, higgadt és rugalmas réteg. Én itt arra a nemzedékre gondolok, amelyből Markó Béla, Frunda György és Borbély László való, akik Bukarestben és a központi médiában is jelen vannak. Ahogyan én látom, hangsúlyozom, a Kárpátokon túlról, innen, a fővárosból, hogy a fiatalabb generációjuk kissé bizonytalan és kevésbé „elegáns”. Továbbá a mostani kormányok magyar miniszterei, akárcsak a korábbiak, nem teljesítettek ugyan látványosan, de tisztességük és megbecsültségük messze az átlag fölötti volt mindig.

A marosvásárhelyi polgármesteri cím elnyerhető-e a magyarok részéről?

Hogyha utolsó pillanatban nem változtatják meg a helyhatósági tisztújítás törvényi hátterét, az egyfordulós választási rendszer most először kedvezhet magyaroknak, de csak akkor, ha egyetlen jelöltet állítanak, s az a jelölt kiváló emberi tulajdonságokkal rendelkezik, feddhetetlen és közmegbecsülésnek örvend – és nem csak a magyar! – választók szemében.

Köztudott tény hogy Marosvásárhely egyike volt azoknak az erdélyi városoknak, ahol iparosítás ürügyén zajlott a lakosságcsere, történetesen az elrománosítás. Ez a tendencia – bár ma nincsen mögötte érzékelhető állami támogatás – ma is tart. Olyan generációk nőttek fel, amelyek immár magukénak érzik ezt a helyet. Ki lehet-e jelenteni még/vagy már egy „nemzetállamban”, „a nemzetállam földrajzi közepében”, „egy csak virtuálisan létező enklávéban” – történetesen a Székelyföldön –, hogy az ott élő, őshonos kisebbségnek, amely azon a helyen éppenséggel többségben van, lehetnek bizonyos jogai: közösségi és hivatalos nyelvhasználat – az önkormányzatban, az egészségügyben, az adó- és pénzügyi nyilvántartásban, az igazságszolgáltatásban stb. –, anyanyelven történő oktatás, szabad vallásgyakorlás, szabad véleménynyilvánítás, akár a többség rovására is?

Egy ilyen bonyolult kérdésre a válasz sem egyszerű, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy miképpen definiáljuk a demokrácia fogalmát. És igen ritkán van egyetértés egy-egy ilyen meghatározásnál. Ami a demokrácia minőségét illeti, azt a társadalom szintjén kell keresni és kibontani. Egyszerűen mondva, egy alkotmányos és törvényes rend mentén berendezkedő politikai rendszer nem működhet anélkül, hogy a polgárok ne éreznék és ne élnék meg a demokrácia értékeit. A székelyföldön élő románok – legyenek az első vagy a második generáció tagjai – természetesnek tartják, hogy anyanyelvükön érvényesülhessenek, hiszen ők ott teljességgel „otthon” érzik magukat. Európai polgárokként azonban joguk van ugyanígy megtelepedni Magyarországon vagy Németországban is. Csakhogy az a „ház”, amelyet kiválasztottak arra, hogy benne éljenek, nem az övék, nem ők építették. És nem egymaguk laknak benne. A szomszédok iránti érdeklődés és tisztelet révén arra kellene késztetést érezniük, hogy érdeklődjenek azok iránt, akik eredetileg oda valósiak és évszázadok ezen a helyen élnek, akiknek elődjei ezt a „házat” modellezték. Ezt a fajta tiszteletet, a társadalmi kapcsolatokat ilyen szinten nem lehet törvényekkel szabályozni, és érvényesíteni roppant nehéz, hiszen a nemzeti oldalról továbbra is erős a román, a nemzeti retorika. Ideális esetben a románoknak, akik lakóhelyül a Székelyföldet választják, kétnyelvűvé kellene válniuk, és a gyermekeiket is ilyen szellemben kellene nevelniük. Én azt tartom, hogy demokrácia-deficit van akkor, ha egy közösség – történetesen az erdélyi magyarok, s azon belül is a székelyek – a saját maguk házában idegennek érzik magukat, ha – például – nem érvényesülhetnek saját nyelvükön a helyi szinten működő intézményekben.

Itt van a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a MOGYE ügye. Ez egy királyi rendelettel, de szovjet nyomásra létrehozott intézmény, az egykori magyar Bolyai Egyetem része, amely nagyon gyorsan a magyar nyelvű orvosképzés központjává nőtte ki magát. Ez az intézmény azonban mára elveszítette magyar jellegét. Jogos-e az igény, hogy a MOGYE-n – amely időközben román többségűvé vált ugyan, de jelentős minőségi romláson esett át, hiszen sokkal rosszabb a hivatalos besorolása, mint évtizedekkel korábban – különálló magyar tagozat jöjjön létre? Ez az intézmény elsősorban a Székelyföld egészségügyi igényeit – tehát egy magyar többségű vidékét – lenne hivatott kielégíteni. Mi okozza a szétválás ellen tüntető román anyanyelvű diákok reakcióját, hiszen ők azt hangoztatják, hogy a szeparatizmus árt a képzésnek, hiszen elsősorban az államnyelvet kell használni a gyógyításban? Vajon voltak-e nyelvi akadályaik azoknak a Marosvásárhelyen végzett orvosoknak, akiket a szocializmus évtizedeiben teljesen román környezetbe helyeztek?

Én úgy gondolom, hogy ez elsősorban nem technikai, hanem kőkemény politikai kérdés. Fontos lenne megállapítanunk azt, hogy egy kizárólag magyar nyelven kiképzett orvosnak megvannak-e azok a szakmai előmeneteli és kibontakozási esélye, mint kollégájának, aki kizárólag románul tanult az egyetemen? Nekem személyesen nincsen rálátásom arra, hogy erről a kérdésről szakmai véleményt mondhassak. Tanárként azonban állíthatom, hogy az egyetemi képzés, maga a tanulási folyamat arra szolgál, hogy az ember, a diák alaposan elsajátítson egy szakmát. Az iskolai évek, kezdve az alapfokú oktatástól arra jók, hogy felépítsék a személyiségünket, hogy ráébresszenek arra, hogy miféle küldetésünk van itt, ebben az időben, a földi világban az emberek között. Ennek alapján nekem az a meggyőződésem, hogy a marosvásárhelyi magyar orvosképzésről maguknak a MOGYE tanáraiknak, a diákoknak, és azoknak a magyar szülőknek kell dönteniük, akik arról álmodoznak, hogy egyszer gyermekeikből orvos lehessen. Röviden: ezt a döntést maga a magyar közösség kell meghozza. Maguk az adóalanyok kell eldöntsék, hogy mire fordíthatja az állam az általuk befizetett adókat és illetékeket. Egy demokrácia akkor hiteles, ha a – politikai, etnikai vagy másfajta – többség nem sajátítja ki magának azt a jogot, hogy jobban ért a kisebbségekhez, mint maga az illető minoritás. Az igazi demokrácia az, amely teljesen visszautasítja a képmutatást. Az erdélyi vagy a bukaresti egyetemeken létesített idegen nyelvű „vonalak” – az angol, a német stb. – csak arra valók, hogy elpalástolják a valós igényeket, Erdélyben, így kolozsvári vagy marosvásárhelyi egyetemeken is két nyelven van szükség felsőoktatásra, románul és magyarul.

Ott tartunk Marosvásárhely esetében, ahol 1990 márciusában?

Semmiképp! Véleményem szerint ma már – szerencsére! – nincsenek meg a konfrontálódásnak azok a veszélyei, amelyek 1990 tavaszán megjelentek. A MOGYE tétje kisebb annál, hogy etnikai feszültségeket szítson. Én úgy látom, hogy a MOGYE körüli huzavonát egy szűk, román egyetemi elit gerjeszti, amely nem kívánja elveszíteni az intézmény ellenőrzését, másrészt pedig politikai, választási játszma is, amelyben a Liberális-Demokrata Párt (PDL) és a Szociál-liberális Unió (USL) mozgosítani kívánja saját román szavazótáborát, hogy megnyerjék a helyhatósági választásokat.

Daniel Barbu

1957-ben született Bukarestben. A filozófia és a történettudomány doktora, 1997 óta a bukaresti egyetem professzora. Meghívott kutatóként a római Pontificio Instituto Orientale ösztöndíjasa volt, a Jackson State University (AEÁ, Mi.), az École des Hautes Études en Sciences Sociale (Franciaország, Párizs), a University of Pittsbourg (AEÁ, Pa.), a Közép Európai Egyetem (Budapest) vendégtanáraként is dolgozott. 1997-1998-ban államtanácsos (consilier de stat) az Elnöki Hivatalban. Legutóbb megjelent könyvei: Indistincţia. O cronică a sfârșitului politicii românești. Editura Art, București, 2010., Die abwesende Republik. Frank & Timme, Berlin, 2009.

Simó Márton