Fekete György belsőépítész 1932. szeptember 28-án született Zalaegerszegen. Kossuth- és Munkácsy-díjas, Érdemes Művész, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke. Hosszú pályafutása során jelentős szakírói és tudománynépszerűsítő munkásságot fejtett ki, a Magyar Iparművészet című szakfolyóirat főszerkesztője, hat környezetkultúrával foglalkozó televíziós sorozat szerkesztője és műsorvezetője. A rendszerváltozást követően helyettes államtitkár, majd országgyűlési képviselő. A Nemzeti Kulturális Alap létrehozója, első elnöke.
Fekete Györggyel székelyudvarhelyi tartózkodása alkalmával, Sütő András szobrának avatása előtt beszélgettünk.
Nagyon sok mindent összeírtak mostanában a Magyar Művészeti Akadémiáról (MMA) a sajtóban. Jót és rosszat egyaránt. Ne a sarkalatosan különböző véleményekből és a másodlagos hírforrásokból táplálkozzunk most, Önt, mint a legilletékesebbet kérem, hogy áruljon el pár fontos részletet az MMA történetéről és jelenlegi helyzetéről.
Huszonegy évvel ezelőtt egyesületként jött létre az MMA Makovecz Imre építész szervezésében. Én most átugrom az előéletünket, hiszen a korábbi adatok bárki számára hozzáférhetők. Két éve váltunk köztestületté. Ez egyrészt a tagság kívánságára történt, másrészt pedig a kormányzati akarat hatására, hogy a hivatalos állami és a civil szerveződések között egy olyan intézményt hozzanak létre, amely állami feladatokat is át tud venni, de ugyanakkor nem szakad el a civilszféra világától. Az MMA jelenlegi tagsága – a levelező és a rendes tagokkal együtt – 283 fő. A legutóbbi, ez év május végi közgyűlésen a tagság elfogadta azt az előterjesztést, amely a köztestületi tagság kialakítását célozza. Ez azt jelenti, hogy rendes és levelező tagság mellett létrehozzuk a köztestületi-tagságot, amelynek keretében lehetővé válna a művészeti középdíjjal vagy DLA-val rendelkező művészek köztestületi taggá válása, méghozzá, úgymond, alanyi jogon, saját döntésük alapján, létszámbeli korlátozás nélkül. Azok a művészek tehát, akik a tagozatok által meghatározott művészeti díjjal, például kiváló művész, Balázs Béla-, József Attila-, Ybl Miklós- vagy éppen Ferenczy Noémi-díjjal rendelkeznek, automatikusan jogosulttá válnak az MMA köztestületi tagságára és szabadon beléphetnek a testületbe. Az akadémikusok mellett kialakulhat egy olyan, akár több ezer fős tagság, amely immár nem meghívásos, hanem jelentkezéses alapon áll össze, s amelynek a jelenlétére, művészeti és gyakorlati tudására szükség van – tárgyalási szinten. Ehhez azonban törvénymódosításra van szükség. Hozzá kell tennem gyorsan, hogy az MMA már egyesületi formájában is olyan szervezet volt, amely a 2004-es választási kudarc után Magyarországról, Erdélyből, Kárpátaljáról, Délvidékről és a nyugati diaszpórákból azonnal meghívott soraiba külföldi magyar művészeket. Ma körülbelül ötven olyan tagunk van a különböző tagozatokban, akik nem a szorosan vett mai Magyarország területén élnek. Mi a magyarság egészében, a történeti Magyarország léptékében gondolkodunk.
Pár nappal ezelőtt, amikor az MMA Képzőművészeti Tagozatának Szentegyházára kihelyezett ülésén Szemadám György tagozatvezetővel beszélgettünk, ő büszkén állapította meg, hogy a képzőművészek körében a leggyakoribb az erdélyiek jelenléte, igen népes a most is Erdélyben élő csoport, de sokan csatlakoztak a frissen és régebben áttelepedettek közül is…
Így van. Építészekkel soha nem volt annyira erős a kapcsolatunk, hiszen jóval kevesebben élnek és dolgoznak itt, hiszen hosszú ideig nem is volt Romániában építész-képzés, de azért jelen vannak, mint ahogyan a színházi szakmákban működőkkel is szépen alakulnak újabban a kapcsolataink. Bár létezik határon túliaknak szervezett színházi fesztivál Magyarországon, korábban is tisztában voltunk az általuk felmutatott értékekkel, de maga a Színházművészeti Tagozat az MMA-n belül mintegy negyed éve működik. A festőknek, a szobrászoknak, némelyik építészeti ágnak a kapcsolatrendszere azonban több évtizedes múltra nyúlik vissza. Több művészeti egyetemünk is rendre Erdélyben szervezi meg a nyári művésztelepeket. Én a soproni egyetemnek vagyok a professor emeritusa, mi is huszonvalahány éve ide járunk rendszeresen a kollégákkal és a diákokkal.
Az építészek mennyire vannak jelen most Erdélyből az MMA-ban?
Nem nagyon. Egy vagy két építész van a sorainkban. A kapcsolatok azonban éltek. Amikor nekem belsőépítész műtermem volt, akkor mintegy húsz éven át egy Sepsiszentgyörgyről áttelepedett belsőépítész volt a kollégám…
Egyébként ez az épület, a Gondűző Szálloda és Étterem, ahol most beszélgetünk, Jakab Csaba farkaslaki származású építész tervei mentén nyerte el mai formáját. Ő annak idején, a nyolcvanas évek végén éppen azért hagyta el Erdélyt, mert építész szeretett volna lenni, de akkortájt erre igen szűkek voltak a lehetőségek, talán a Bukaresti Egyetemen indult egy-egy nagyon kis létszámú csoport…
Igen, őt jól ismerem, kiváló a kapcsolatunk. Láttam is egy friss tervét, amely az önkormányzatoktól az állam kezelésébe került iskolák egységes berendezéséről és bútorzatáról szól… Egyébként Csabának a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épületének felújítása mellett is remek elkészült munkái vannak, nagyon szép és sikeres megvalósítása – többek között – az aggteleki cseppkőbarlang fogadó- és beléptető része. Egyébként két évtizeden át a Magyar Iparművészet című folyóirat főszerkesztőjeként elég sok írást közöltem Csabától.
Ön életének mely szakaszát tartja a legeredményesebbnek? A politikusi éveket? A belsőépítészként eltöltött évtizedeket? A kultúraszervezést? A szép- és szakírói munkát? Az oktatást?
Én ilyenkor a tordai református lelkész ükapámra gondolok, mint legszebb élet-emlékre, aki az Őrségbe, Vas és Zala megyébe került át református papként, hogy ott a katolikus tömbben élő és az oda telepedett erdélyi reformátusokat szolgálja. Sok-sok településen látta el igehirdetéssel, kereszteléssel, esketéssel, temetéssel a híveit, s nemcsak az Erdélyből odatelepítetteket, hanem az őslakos protestánsokat is… A magam pályafutásának a legszebb és leghasznosabb része a tanítás volt. Az Iparművészeti Szakközépiskolának Budapesten sokáig igazgatója voltam, Sopronban pedig az egyetemen intézet alapító voltam, ma professor emeritus az Alkalmazott Művészeti Intézetben. Amit pályafutásom során nem tudtam megtanulni, azt az én tanítványaim provokálták ki belőlem. A leghaszontalanabb időszaknak a politikusként eltöltött időt tartom, négy évig államtitkár, másik négy évig pedig országgyűlési képviselő voltam. Az államtitkári időszak az egy hallatlanul naiv, tévedésekkel telített korszak volt, mert azt hittük, hogy megtörtént a rendszerváltozás, de menet közben derült ki, hogy mégsem az volt, vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan mi vágyakoztunk rá, illetve nem úgy alakult, ahogyan mi szerettük volna végrehajtani. Most megpróbálom pótolni az elmulasztottakat, nyilván bizonyos tapasztalatok birtokában kiköszörülöm az életemen esett csorbákat a Művészeti Akadémiával.
Sütő András szobrának avatóünnepsége végett jött most Székelyudvarhelyre. Ismerte Ön személyesen az írót?
Igen. Három vagy négy alkalommal találkoztam véle Marosvásárhelyen. Nem dolgoztunk ugyan együtt soha, de a darabjait láttam, a könyvei jelentős részét olvastam. Sütő azon alkotók közé tartozott, akiknek a különböző, általában betiltott írásait a Wartburg autóm kormányházában csempésztem ki Erdélyből.
Tulajdonképpen nemcsak innét, hanem Magyarországról is tovább, nyugatra, ahol szamizdat formájában vagy az emigráns sajtóban – Bécsben, Párizsban – ki lehetett őket adni. Volt egy időszak, amikor jelentős kiállításokat terveztem Nyugat-Európában, Amerikában, Kínában, az arab államokban, mindig vittem magammal a szabad világba kéziratokat.
Nem bukott le soha? Állítólag öt példányban is keringtek bizonyos szerzők kéziratai a biztonság végett. Öntől soha nem koboztak el veszélyes írásokat?
Nem. Hála Istennek! Soha. Egyszer azonban el akartak venni tőlem egy kis fenyőcsemetét. Pontosabban: felszólítottak, hogy hajítsam el. Borsnál történt, valamikor a nyolcvanas évek közepén. Én bizony nem dobtam el a kis fenyőt, hanem szépen megkerültem az egész határállomást és elültettem. Az évek során a csemete tízméteres fává terebélyesedett. Éppen most néztem meg, és mutogattam a kollégáknak, hogy nekem milyen hatalmas „erdőm” van Biharban.
Ön hogyan látja, hogy értékeli Sütő András életművét a halála után hét évvel? Megtalálta a helyét a kánonban vagy máris kiszorult a ifjabb nemzedékek tudatából?
Negatív észrevételt kell mondanom. Az irodalomnak úgy általában nincsen helye a fiatalabbak fejében. Abban reménykedem, hogy az új Nemzeti Alaptanterv, a NAT segítségével, hosszú évek szívós munkájával vissza lehet szoktatni a fiatalokat a könyv mellé.
A statisztikák manapság azt mutatják, hogy egyre kevesebb ember olvas egyre többet. Ha a kereskedelmi adatokat nézzük, akkor ez nem tűnik olyan nagy bajnak. Ha kevesebb ember olvas el több könyvet, az még nem feltétlenül negatívum az olvasó kisebbség számára, de igen nagy bajt okoz azoknál, akik megkímélik magukat az olvasástól. Sütő könyveiről azonban tudjuk, hogy olvasmányosak, az ő életműve nincsen annyira hátrányos helyzetben, mint gondolnánk… Én magam rengeteget olvastam gyermek- és ifjúkoromban, hiszen édesapám pap volt, édesanyám meg pedagógus. Nálunk az olvasás természetes volt. A fiam jóval kevesebbet olvasott. Az unokák pedig egyáltalán, de a dédunokák – hét és tízéves gyermekek – szerencsére mindketten olvasnak. A hétéves is tudja már, hogy ki volt Gárdonyi Géza.
Milyen az Ön kapcsolata Erdéllyel, s azon belül a Székelyfölddel?
Az utóbbi években nem volt túl erős. Én annak idején Körösfeketetón kezdtem Erdéllyel ismerkedni, az ottani vásárokban jártam, elég szép személyes gyűjteményem van néprajzi jellegű tárgyakból, kerámiákból, faragványokból és szerszámokból. Aztán, ahogy teltek-múltak az évek, egyre bennebb merészkedtem. Marosvásárhelyen már hetvenes években voltak barátaim és ismerőseim.
Porzsolt Borbálát említeném Sütő mellett, s az azóta akadémikus Péterffy Lászlót. Erdélynek csak az északi részét nem ismerem behatóbban, az Ukrajnával szomszédos sávot, Szatmár egy részét és Máramarost, a déli részeket, a szórványt és a Székelyföldet – merem állítani – kiválóan.
Milyennek mutatkozik az Ön szemében most Székelyudvarhely?
Azt kell mondanom, hogy lenyűgözött a rendje, a konszolidáltsága, az ápoltsága. Látom, hogy a főtér burkolatának cseréjével elindult egy európai igényű város-rehabilitációs folyamat. Építészként én már látom ennek a végét, szerencsés és sikeres projektnek tartom.
Megvallom azt is, hogy nem egészen a városok vezetésén, nem az urbanisztikai szakembereken, nem is annyira a pénzen múlik, hogy milyen arcot ölt egy város, hanem jórészt az embereken, akik lakják. Finnországban, Hollandiában, Belgiumban nem azért olyanok a városok közterei és épületei, mert nagyon gondos és bölcs politikusok vezetnek, hanem a polgárok jóvoltából, akik rendben tartják a környezetüket.
Polgári tudat kell ehhez, a birtoklás biztos érzete. A polgárságot nagyon nehéz létrehozni ott, ahol sosem volt, de bízom abban, hogy Erdélyben meg tud a polgárság erősödni, és a Székelyföldön is, mert itt korábban is létezett ez a réteg. A tudat, a mentalitás csírái megvannak, csak vigyázni kell rájuk, óvni, ápolni, szaporítani kell, hogy gyarapodjék, mert ezáltal mi magunk is többek vagyunk, leszünk, magyarként és polgárként egyaránt.
Simó Márton
Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
