A költőivé fényezett valóság Herta Müllernél

Herta Müller

Az írónő harmadik magyarra fordított kötetét olvashatjuk a roppant következetes és céltudatos kiadó jóvoltából. Úgy látszik, még tart a Herta Müller körül a Nobel-díj ürügyén az egészséges fellángolás, s mintha sikerülne véglegesen be- és visszaépülnie abba a környezetbe, ahonnan indult, s ahonnan majd’ minden témája való. A román és a magyar nyelvterületen egyaránt jelentős az érdeklődés a könyvei iránt, mert – el kell ismernünk – az olvasók egyaránt sajátjuknak érzik, és tisztában vannak azzal, hogy amennyiben nincsen itt kommunista totalitarizmus, ha nem olyan a bánáti rögvalóság, mint volt a hetvenes és a nyolcvanas években, akkor ez az életmű nem ilyen, s nem ekkora lenne.

Szívjószág borító

A mű innen vétetett, ebből az országból. És egyáltalán nem véletlen, hogy – viszonylag könnyedén – még ma is képesek vagyunk visszalépni az időben két és fél vagy három évtizedet, akik már akkor is itt voltunk, de annyira, hogy a hátunkban érezzük a szekusok szúrós tekintetét. De mi már attól is abban a másik időben ébredünk, ha az utolsó leheletet préseljük ki egy Super Cristal márkájú fogrémből, meg akkor, amikor teljes elszántsággal próbálunk megmosakodni egy kulcs-szappan kagylóhéjszerű maradékával a szörcsögő vízcsapnál. Ráadás erre, hogy Herta Müller harmadik magyarul is olvasható könyve egyben tiszta költészet. Nem lehet (csak) közönséges prózaként olvasni, hiszen olyan áttételes jelentéstartalmakat vélünk felismerni, amelyek mögött nem a megszokott értelmek vannak, hanem komoly áthallásos és metaforikus többlettartalmak.

Tulajdonképpen az öngyilkosságot elkövető lány (Lola) naplója okán bontakozik ki az eléggé egyszerű cselekmény. A narrátor (Edina) – egyes szám első személyben íródik a regény – gyanítja, hogy tulajdonképpen nem is önként vállalt halálról van itt szó, valakik besegíthettek, esetleg a maguk a körülmények válthatták ki ezt a traumát. Lola délről jött, ami ismerve Temesvár vonzáskörzetét Olténiát jelentheti, tehát falusi, vidéki, ha úgy tetszik, sokkal fejletlenebb környezetből kerül a nagyvárosba, amely ugyanakkor a szocialista nagyipar fellegvára, de a vasfüggöny dacára is valamiféle kapu a nyitottabb Magyarország és a már-már kapitalistának számító titói Jugoszlávia felé.

Az írónő a 2009. évi irodalmi Nobel-díj kitüntettje

Edina, miután kezébe kerül a titokzatos napló, és találkozik a három egyetemista fiú-kollégával – Edgar, Kurt és Georg – másképp gondolkodóvá változik (egyáltalán: gondolkodó emberré lesz!), s ez már az az út, amelyet Herta Müller maga is bejárt annak idején az Aktionsgruppe Banat nevű értelmiségi csoporttal, amelynek rajta kívül Richard Wagner, Johann Lippet és William Tottok voltak a tagjai. Ilyen vonatkozásban önéletrajzi jellegű is a regény, amely nem lenne valóban az, ha nem válna benne kulcsfigurává Pjele százados, a tartótiszt és Tereza, aki hol barátnő, hol besúgó, s éppen emiatt válik az egyik legbonyolultabb és leginkább tragikus sorsú szereplővé. Ilyen, ehhez hasonló lehetett Herta Müllerék ifjúkora, amelyet átitatott a kihallgatásoktól való irtózás és a kényszerű kitelepedés vágya, amely mögött egyáltalán nem biztos, hogy annyira egyértelműen boldogító volt az anyaországi Kánaán.

Egy-egy szövegrésznek többször is neki kell rugaszkodnunk, mert a költőiség okán (olykor) a szavak nem hétköznapiak, hanem valami sajátos költő rendbe szerveződnek, amelynek csak itt és így van egyszeri értéke/értelme. Bizonyos olvasói rétegek ezt nehezebben viselik, mások épp ezt kedvelik Herta Müller prózájában. Nem holmi könnyed lektür ez a könyv, igazi intellektuális kaland az olvasása. Emellett meg arra is alkalmas, hogy a későbbi korok – a posztkommunista demokráciák és a digitalizált valóság – szülötte is felidézhessen valamit abból az időből, amikor a Nagy Testvér látóterében éltünk.

Simó Márton

Herta Müller: Szívjószág
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011. 264 old. 2700 Ft.