A “kicsi pap” visszatér

Kimondani is sok, majdnem negyvenöt éve, hogy pályakezdőként a falunkba került annak idején Géza pap. Ha jól emlékszem Udvarhelyről érkezett, ahol azelőtt a Szent Miklós hegyi templomban szolgált néhai László Ignác esperes úr idejében. A közigazgatási átszervezés utáni letargiában – 1968-at írt a naptár – némi reményt jelentett, hogy fiatal és igen tevékeny papja van a falunak. Mivel Géza pap bácsi – aki akkortájt mindössze huszonhat éves volt – azaz „a kicsi pap”, joggal nevezhették így maguk közt az idősebbek – egy viszonylag szabadabb levegőjű időszakban végezhette el a teológiát, s kezdő plébánosként igen fontosnak tartotta azokat a lelkészi-népnevelői tevékenységeket, amelyek a hivatalos templomi szolgálaton túl kezdődtek és a nap huszonnégy óráján át, végig tartottak. Képes bibliája volt, magnója, diavetítő-készüléke, motorbiciklije. Mind-mind olyan eszközök, amelyek az iskolásokat és a fiatalokat vonzották és szolgálták. Tagja volt annak a fiatal római katolikus lelkészekből álló csoportnak, amely apostoli kitartással, az áldatlan körülmények közepette is hitt abban, vallotta, hogy a gyermekekben és a fiatalokban vannak a lehetőségek, és roppant fontos a vélük való törődés, a vélük való foglalkozás, még akkor is, ha ezt az akkori hatalom nem nézi jó szemmel. A máréfalvi születésű Pálfi Géza, későbbi székelyudvarhelyi esperes és teológiai tanár volt ennek a mozgalomban a kezdeményezője Erdélyben.

Mi nem tudtunk róla, jóval később jöttünk rá, hogy Géza pap milyen bátor és mennyire következetes, amikor a hivatását teljesíti és különleges figyelmet szentel az ifjúság problémáira. Hiába fenyegetőztek az iskolában egy-egy ateista kör meg pionír-gyűlés után a tanítók, hogy nekünk semmi keresnivalónk a paplak környékén. Hiába ígérgette az igazgató a magaviseleti jegyünk megnyirbálását. Minden ideológiai maszlag fölösleges volt, mert otthon meggyőztek a szüleink rögvest, hogy a paptól rosszat nem tanulhatunk. A tanárok és a tanítók közül pedig senki nem állt be velünk focizni, de a plébános úr minden délután kapható volt ilyesmire, sőt tartalék labdája is volt, ha kellett. A ministrálás intézménye annyira népszerűvé vált a fiúk körében, hogy nem létezett az a hétköznapi mise, vecsernye, amelyen ne versengtünk volna az általunk elvégezhető feladatokért. Vasárnaponként a tizenkét ministráns-öltözék soha nem volt elég, s a kisebbek – hogy ne szenvedjenek a szolgálatból való kirekesztettség miatt – civilben álltak a sor elejére. Nem a ruha teszi a ministránst, hanem a szándék.

Nagyjából hat évig tartott ez a kegyelmi állapot. Géza papot másfelé szólította a kötelesség. Voltak még jó papok az egyházközségben később is, de szép lassan annyira elsorvadt a falu, hogy filiává lettünk.

Azt hallani-olvasni manapság, hogy a hagyományos falunak nincsen már létjogosultsága, nem holmi pártfőtitkári akarat sorvasztja, hanem maga a trend és a pénzes Európa. Viszont ez a szándék, ami most Nt. Gergely Géza címzetes esperes, plébános szándéka által megnyilvánul, hogy negyvenkilenc szolgálati év után oda kéri magát, ahol hivatását kezdte, mégiscsak jelez valamit.

Tudom, hogy az üres padsorokban ott ülnek most mind a jámbor elődök, a régiek, ide „most minden erők tömörülnek” a múltból. Ha visszatér a papunk, vajon lesz-e ma erőnk nekünk is hazatérni? És hol lesznek a véreink, kik az idevezető utat keresik, de alig találják, akár anyjuk nyelvén a szót, s az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevét?  Hittel minden lehetségessé válhat. Akár a jövendő is.

* * *

Augusztus 4-én tartott először szentségimádással egybekötött vasárnapi szentmisét Nt. Gergely Géza címzetes esperes-plébános Atyhában. Fiatal papként 1968 és 1973 között szolgált faluban, székelyudvarhelyi pályakezdése után ez a hely volt az első település, ahol plébánosként működött. A Gyergyói-medence több községében, később Háromszéken dolgozott, erre az egykori első „állomáshelyére” Csíkszentmiklósról került vissza.

Gergely Géza főtisztelendő úr tulajdonképpen nyugdíjas, elérte azt a korhatárt, amikor már csendes szemlélődőként élhetne, elszámolva önmagában az égi és földi dolgokkal, akár emlékiratokban summázhatná a pályáját, amely 1965. április 24-én kezdődött, amikor a boldog emlékezetű Márton Áron püspök pappá szentelte. Ő azonban úgy érezte, hogy újabb feladatok és kihívások várnak rá. Maga kérte az érsek úrtól idehelyezését. Most kisegítő lelkészként kezdett a filiában, amely a korondi anyaegyházközséghez tartozik. „Csak segítek a plébánosnak – mondotta szerényen a híveknek való bemutatkozáskor –, elfoglaltam a régi szobámat, amely a legszebb a papi lakban, a Firtos felé eső helyiséget. Hamarosan gondoskodom arról is, hogy a bejárati ajtóra csengőt szereltessek. Ha a Jóisten ismét ide szólított, akkor dolgozni fogok azon, míg egészségem engedi, hogy a hívekkel együtt lelkiekben és anyagiakban egyaránt gyarapodhassunk.” Mindez azt jelzi, hogy felkészült a huszonnégy órás szolgálatra. Kezdő plébánosként szívügyének tekintette az ifjúsággal való foglalkozást. Még azokban a pártos időkben is sikerült maga köré gyűjtenie a gyermekeket, tulajdonképpen minket, hiszen magam benne voltam a ministráns-csapatban, de abban a sok jóban – a kirándulásokban, a délutáni focizásokban –, amelyekre négy évtized múltán is szívesen emlékszem. Jó volt látni, hogy most is köré sereglettek a fiatalok, s azok a régi „munkatársak” (ha nem mindannyian, de sokan közülük), az immár deres hajú régi ministránsok, akik négy évtizeddel ezelőtt az oltár körül véle együtt szorgoskodtak a szolgálatban. Ugyanaz a csengettyű szólalt meg úrfelmutatáskor, ugyanaz a füstölő működött a szentségi áldás előtt, s megmutatkozott az a folytonosság, amellyel hitben és időben e helyen – megfogyva bár –, de ott vagyunk.

A következő kedden, augusztus 6-án az egyházközség fogadalmi ünnepét tartották. Urunk Színeváltozása napját azért jelölték és választották ki az elődök ilyen különleges nappá, hogy közösen imádkozva kérjék a Jóisten segítségét, hogy jégtől, tűztől, vihartól, gonosz szándéktól óvja meg ezt a közösséget.

Ez új kezdetkor, Gergely Géza főtisztelendő úrral közösen nyitott új barázdában mai hívekként is fogadalmat tehettünk a jobb és hites folytatásra, az ünnepen is a közös munkára gondolhattunk, mely a jó szándékkal kart öltve a közös cél iránt vezet.

Simó Márton

Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával.