A képzőművészet, mint kapocs

Műtárgyként újragondolt tárgyak Vinczeffy László kertjében

Június 18. és 20. között került sor Szentegyházán a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kihelyezett szekciógyűlésére. A konferenciával és filmvetítésekkel egybekötött ülés kiegészítéseként szakmai kirándulásokat szerveztek az MMA tagjainak. A küldöttség Szovátán szállt meg, onnan tettek kirándulásokat a környékre. Énlakán, Kőrispatakon, Siklódon, Székelykeresztúron, Homoródkarácsonyfalván jártak, majd 20-án Atyhára látogattak, ahol meglátogatták akadémista társuk, Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész frissen felújított portáját, megtekintették az erdélyi MMA-tagok és a meghívott sóvidéki alkotók munkáiból összeálló “röp-kiállítást”. Szemadám György budapesti képzőművésszel, az MMA szakosztályvezetőjével az itten élményekről és tapasztalatokról beszélgettünk.

Szemadám György, az MMA képzőművészeti szakosztályának vezetője köszöntötte Szentegyházán az egybegyűlteket

Többnyire képzőművészek vagyunk itt – kezdte nyilatkozatát Szemadám -, a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti szakosztálya képviselteti itt magát. Elsősorban a képzőművészeti tagozattól vagyunk, körülbelül tizenketten, néhányan feleségestül, de hívtunk kollégákat a film- és fotóművészeti, illetve az iparművészeti tagozatról is. Azért tartottam fontosnak ezt az utat – hivatalosan ez egy kihelyezett ülés – hogy mi magunk is megismerkedhessünk azokkal a helyszínekkel, ahol az erdélyi kollégáink élnek és dolgoznak. Ebben a három napban –szerdán – egy konferencia volt Szentegyházán, előadásokkal és filmvetítésekkel, előtte – kedden – különböző helyszíneken fordultunk meg, Kőrispatakon, Énlakán, Székelykeresztúron, Homoródkarácsonyfalván. Az épített örökséggel ismerkedtünk, a még élő népi mesterségekkel… Büszke vagyok rá és fontosnak tartom, hogy az MMA képzőművészeti tagozatában van a legtöbb határon túli tag, és teljesen természetes, hogy éppen innen, Erdélyből vannak köztünk a legtöbben.

A küldöttség megkoszorúzta Páll Lajos sírját Korondon, a Kalonda-alji temetőben

Ha jól emlékszem, most vettünk fel négy új tagot, körülbelül negyven fő lehet a létszámunk, amelyből hatan ma is Erdélyben élnek, de legalább ennyien vannak, akik már évtizedek óta Magyarországon élnek, néhányan pedig egész frissen telepedtek át. Úgy véltem, hogy éppen ezért ne mindig azt várjuk el az itt élő kollégáktól, hogy Pestre jöjjenek, egy-egy tagozati ülésre vagy közgyűlésre, hanem ideje volt a hegy és Mohamed esetét alkalmazni, most mi jöttünk el ide. Azt hiszem, hogy ennek a barátkozáson túl is van jelentősége, mert valahogy úgy kezdődött a dolog – én 2004 óta ama szégyenteljes népszavazás éve óta vagyok tagja az immár egy esztendeje köztestületként működő MMA-nak – hogy akkor Makovecz Imre és még néhányan, azt gondoltuk, hogy csakazértis szembe megyünk a dolgokkal, és habár ez nagyon megnehezíti a munkánkat, természetesnek tartottuk, hogy minden tagunknak joga legyen meghívni és javasolni sorainkba egy határon túli művészt. Én ennek a felkérésnek nagy örömmel tettem eleget, magam Kusztos Endrét javasoltam. Valóban nehezebb a munkánk, mert nem lehet csak úgy elvárni, hogy a Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban és Erdélyben élő tagjaink rendszeresen átjárjanak Budapestre, de minden lehetőséget meg kell ragadni az ismerkedésre, illetve bizonyos helyzetekben a döntésképességet meg kell teremteni. Azért mondom, hogy a jelen pillanaton túlmutató jelentősége volt ennek a mostani látogatásnak. Én több évtizede, pontosabban 1974 óta járom Erdélyt, ahol a hetvenes évek egészen mások voltak, a nyolcvanas évek úgyszintén, teljesen más a rendszerváltás utáni időszak is, sőt, az ezredforduló, meg az Európai Unióhoz való csatlakozás óta eltelt időszak is másfajta kihívásokkal mutatkozik.

Gyulai Líviusz

Az új idők egyik hozadéka, hogy újra lehet építeni az erdélyi magyarokkal a kapcsolatokat, újra lehet egymásba kapaszkodni, és újra nagyon fontos annak a tudatosítása, hogy „egy vérből valók vagyunk”, hogy a Dzsungel könyvét idézzem, és hogy kifejezésre juthasson az, hogy Erdély nemcsak úgy része a magyar kultúrának, hogy a történelmi hagyományaik közösek, hanem egészen máig azonos gondolatok mozgatják az Erdélyben élő képzőművészeteket és minket, anyaországiakat is.

Köztudott, hogy Magyarországnak egy eléggé viharos időszakban volt egy Simonyi-Semadam Sándor nevű miniszterelnöke. Rokona volt önnek a Trianoni szerződés aláírója?

Nem felmenőm, de közeli rokon az ő családja. Engem ugyan Szemadámnak hívnak, mert a rendőrség és a népesség-nyilvántartó annak idején sikeresen „magyarosította”, fonetikusan egyszerűen átírta a családnevünket. Ez az a név, amely miatt, amikor iskolába jártam az ötvenes-hatvanas években, kétszeresen is hátrányos helyzetű lettem. A régi világ emberei, a tanáraim, akik közt pap-tanárok is voltak együttéreztek velem, de sokan épp amiatt vetettek meg, hogy a trianoni szerződést aláíró miniszterelnök leszármazottja vagyok, a kommunista káderek szemében pedig egyértelmű volt, hogy én egy arisztokrata-polgári világból érkezem, amelynek nincsen helye az osztályok nélküli társadalomban. Egyébként egyik sem volt igaz…

Simonyi-Semadam Sándor (1864-1946) politikai pályafutása 1901-ben kezdődött, amikor néppárti képviselőként az alsóház tagjává választották. A miniszterelnökséget ideiglenesen vállalta - 1920. március 15. és 1920. július 19. között töltve be ezt a hivatalt, de emellett - Horthy Miklós megbízásából - ugyanakkor ellátta a belügyi és a külügyi tárca miniszteri teendőit, s rá hárult a trianoni békeszerződés aláírása is. 1922 után visszatért az ügyvédi pályára. Simonyi-Semadam élete a továbbiakban nem az ország széles nyilvánossága előtt zajlott, időnként elvállalt ugyan kisebb állami megbízatásokat, de a továbbiakban a háttérben maradt. Nem zárkózott el szegényebb sorsú rokonai támogatásától sem. Többek között vállalta a tízgyermekes családból származó, a háború után félárván maradt Simonyi Károly (1916-2001) taníttatását, aki komoly tudósi pályát futott be Magyarországon és külföldön egyaránt. Simonyi Károly professzor nem más, mint Charles Simonyi (1948) apja, a szándékorientált programozás egyik úttörője, Bill Gates munkatársa a Microsoftnál, a Word- és az Excel-programok egyik fejlesztőmérnöke.

Nemrég – talán vagy két hete – volt végre egy reális értékelés a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében Simonyi-Semadam miniszterelnökről, aki politikusként büszkén vállalta a magyarságát – egyébként jogász végzettségű volt – s nem olyan országvesztőként viselkedett, mint sok mostanában megválasztott európai és magyar országgyűlési képviselőnk, hanem azt vallotta, hogy jóban-rosszban ki kell tartani, ha a választók erre megbízatást adtak, a szörnyű feladatot is teljesíteni kell. Egy kötelességtudó ember volt. Olyan nagyon az életét nem ismerem, de a házában többször jártam. Sokan úgy gondolnak rá, mint árulóra, de arról szó sem lehet…

Járt Ön még Atyhában?

Nem.

Fog még jönni?

Természetesen. De szólnék erről a társaságról is, mert közülük is csak kevesen voltak itt korábban. Nemcsak én nem jártam Atyhában, a magyarországi kollégák közül sokan talán még azok sem jártak itt, akik eredetileg erdélyiek, sőt, Székelyföldiek, mint Elekes Károly…

Vinczeffy László és Sánta Csaba a "röp-kiállítást" követő kerti ünnepségen

Vinczeffy László hívott minket, akit én egy hajdúböszörményi művésztáborban még a kilencvenes években, és nagyon meglepett az a hihetetlen szépségű, archaikus, tömör festészet, amit ő művel. Mindvégig az emlékezetemben tartottam. Nem én javasoltam őt az MMA-ba, hiszen mások is gondoltak, gondolnak az erdélyiekre. Ott van még Bocskay Vince és Kuti Dénes, akik meglepő határozottsággal képviselik az erdélyi képzőművészek érdekeit. Amikor a Vinczeffy neve felmerült én is teljes mellszélességgel kiálltam mellette. Nekem is egy szavazatom van, mint a többieknek, de tagozatvezetőként azért módom van, hogy felhívjam a figyelmet egy-egy emberre, úgyhogy, ha nem ismerik is személyesen, nézzék meg a katalógusaikat és annak alapján alkossanak véleményt. Itt van velem egynéhány olyan művész, például Gyulai Líviusz, aki úgyszintén erdélyi származású, Baróton született, de már gyermekkora óta Magyarországon él.

A konferencia közönsége Szentegyházán

Őneki Erdély egy nagyon furcsa élmény, kisgyerekként került el innen, de mégiscsak hazajön, s boldogan jön, valahányszor csak alkalom nyílik rá, pedig már nem fiatal ember ő sem. Itt van Aknay János, aki szintén egy Kossuth-díjas képzőművész, aki régóta tartja a kapcsolatot a kapcsolatot az erdélyiekkel a Vajda Lajos Stúdió vezetőjeként az itteni Marosvásárhelyi Műhellyel (MaMű). Stefanovics Pétert említeném még, aki a siklódi templom mennyezet-képeit festette, Elekes Károllyal.

Haáz Sándor, az MMA zenei szakosztályának tagja (a kép bal oldalán) - zenészi minőségben alkalmi zenakarával

Épp most, kedden voltunk ott és néztük meg ezt a művet. Stefanovits Péter is egy kapocs az erdélyiek és a magyarországiak között. Azt hiszem, hogy így együtt, Gulyás Jánossal, aki dokumentumfilmes, aki hihetetlen érzékenységgel és alázattal jár a nyomában a fontosabb eseményeknek, és hiszem azt, hogy ezt a találkozást is olyan fontosnak találta, hogy itt kellett lennie. Nagyon büszke vagyok úgy a vendéglátókra, mint budapesti kollégáimra, hogy ezt a rendezvénysorozatot végig tudtam vinni, hogy testületileg együtt itt együtt lehettünk.

Rálátás Firtosra Vinczeffy udvaráról

Simó Márton

Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával.