A hősök emlékezete

E század katonái a boldog békeidők vége felé, 1914 tavaszán nem sejthették, hogy az utolsó száz naphoz még hozzáadódik négy és fél esztendő háborúskodás (www.fortepan.hu)

Száz évvel ezelőtt tört ki az első világháború, az a romlássorozat, amely aztán szétfeszegette az államformát, amelyben Magyarország oly hosszú időn át élt és működött, s gyakorlatilag felszámolta az ezeréves határokat; a terület kétharmada elveszett, a magyar ajkú lakosság egyharmada pedig a határokon kívülre szorult a háborút lezáró szerződések nyomán. Ezt a traumát a nemzet azóta sem heverte ki.

Hozzon egy fényképet, meséljen el egy történetet

Történt mindez annak ellenére, hogy a hadszínterek jórészt az országhatárokon kívül helyezkedtek el, s annak dacára, hogy 1918 őszén egy viszonylag jól felszerelt és kiváló harci morállal rendelkező hadsereget rendeltek vissza a frontokról. A rosszemlékű forradalmak, Károlyi Mihály felelőtlen kormányzása, majd főként az azt követő véres proletárdiktatúra okozta a „béke elvesztését”. Úgymond nemzetközi összefogással óvta meg az antant Közép-Európát 1919 elején a bolsevik veszélytől, minden oldalról megtámadva országunkat, amelynek vezetése képtelen volt elrendelni és végigvinni a honvédelmet.

Román katonák Budapest belvárosában (1919)

Gyakorlatilag egy gazdátlan államba érkeztek a szövetséges haderők, amelyet aztán a közelben levő szövetségesek, a kisantant kérésére felosztottak. A katasztrofális politikai és gazdasági következmények mellett tudvalevő, hogy Magyarország embervesztesége is jelentős ebben a háborúban: gyakorlatilag nincsen olyan család a Kárpát-medencében, amelynek emlékezetében ne élne az egykori hősök emléke, akik a galíciai, az ojtozi vagy éppenséggel az olasz fronton harcoltak, s akiktől tán mindössze néhány tábori lap, egy-két fotográfia maradt, s egy név a hősök sírján, amelyet évtizedeken át jóformán ki sem lehetett ejteni. Ez jutott a hősöknek, ez volt az utókor, amely ápolta emléküket egy évszázadon át. Ezidáig.

A háború kitörésének és a négy és fél éven át zajló harci események évszázados fordulója most olyan alkalom, s viszonylag hosszú idő, amely alatt újraélhetjük, rekonstruálhatjuk a folyamatokat. Ebben az időszakban újraértékelhetjük a nemzet kollektív emlékeit is, de úgy, hogy azok helyi „képkockáit” megvilágításba helyezve, hozzárendeljük az összképhez elődeink, két-három generációval ezelőtti felmenőink áldozatvállalását. Az önbecsülés egyik formája ez, a minimum, amelyet mindenképp meg kell tennünk.

Jó lenne, ha minden településen létrejönne valamelyik helyi intézményben – iskolában, művelődési házban, tájházban – egy-egy tárgyakból, dokumentumokból álló gyűjtemény, amely arra az időszakra emlékezetetne. A szarajevói merénylet (június 28.)  és a hadüzenet százéves évfordulójára való emlékezés óta (július 28.) eltelt hetekben azt tapasztalhattunk, hogy több udvarhelyszéki településen voltak kapcsolódó rendezvények, kiállítások, jelentek meg dokumentum-kötetek. Kiadványaink által mi is részt vennénk, részt vállalnánk a kollektív és a lokális emlékezet ápolásában.

A régi képek mögött történeteknek kell lenniük. Ez a csoportkép is több példányban készülhetett. A család egyetlen embert ismer a képről. Vajon kik a többiek? Túlélték-e a világégést? Hogy alakult a sorsuk a későbbiekben? Vajon őriznek-e ebből a felvételből egy-egy másolatot más családokban? Sokezernyi ehhez hasonló kép lappang a Székelyföldön és Erdélyben, több százezernyi történettel...

Lapjainkban, internetes felületünkön szívesen látjuk olvasóink publikálásra alkalmas történeteit, családi hagyatékban őrzött fotóit. Jó lenne, ha fény derülne egy-egy homályos részletre, esetleg arra is, hogy a háborús csoportképeken kik azok az ismeretlenek, akik az ismert hős, a dédnagyapa, a nagyapa, a nagybácsi, a jelzett vagy jeltelen sírban nyugvó „Pista”, „János” vagy „Jakab” társaságában néznek szembe elszántan a fotográfus optikáján át a jövendővel, s benne velünk is.  Ha szólni kívánnak olvasóink az elődök nevében, s üzennének a jövendőnek, akkor keressenek minket az udvarhelyi szerkesztőségben (Szentimre utca 17.), hívjanak telefonon (0743-815149), vagy írjanak a simo.marton@gmail.com villámposta-címre.

Simó Márton

“A hősök emlékezete” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. simo.marton@gmail.com – e címre levél küldését visszautasítja a gépem
    Kérdezem, ha egy történetet küldök (I. világh.) mp3-mal, használni tudják-e? (elég rossz hangminőségű, lehet, közlésre nem tartják alkalmasnak, de eggyel több adalék – amiből biza elég kevés van!!!
    A GONDOLATOT KIVÁLÓNAK TARTOM – KÖSZÖNJÜK. Kismagyarhonban ilyenek sajna nem teremnek.

  2. A cím működik! Próbálja ki úgy, hogy csak szöveget küld. Elképzelhető, hogy túl nagy mellékletet akart csatolni.

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.