Ha értelmezni próbáljuk azt a kifejezést, hogy ’totál lokál’ – amelyet címként visel Kelemen Albert kiállítása –, akkor azonnal arra gondolhatunk, hogy az alkotó teljesen elmerül a kisvilágban, ahol él, azonosul a provinciával, és onnan szemlélve a kintit, legszűkebb élőhelyét origóként értelmezi. És ez felülír mindent. A tárlatmegnyitó előtt, amikor a kiállítás képeit nézegettem, néhai Szabó Gyula jutott eszembe, az író, aki valamikor a múlt század hetvenes éveiben egy írószövetségi küldöttséggel jutott el Kubába. Útinaplójában megemlékezik egy furcsa hangulatú estéről, amikor valamely magaslatról alánéz Havanna fényeire, s bizony, számára azonnal szülőfaluja idéződik fel az emlékezetében, mintha azok a lámpák „Almás gödriben” világítanának. Több ezer kilométerre volt ekkor a szülőfalutól! Az ember úgy jár-kel a világban, hogy az odakint látott vizuális élményeket az eredendő dolgokhoz viszonyítja, amelyek első eszmélésétől fogva megszabták léte kereteit.
Veres Péter művészettörténésznek sikerült megszólaltatnia Kelemen Albertet. A művész beszélt. A megnyitó végén, többek előtt, töredelmesen bevallotta, hogy annak idején igencsak elvágyódott Székelyudvarhelyről, a messzeségekig, távoli nagyvárosokig szeretett volna eljutni. Úgy vélte a múlt század nyolcvanas éveiben túl szűk, túl kevés számára ez a hely. Joggal gondolkodott így, hiszen sokakban munkált ez az elvágyódás. És a kilépésre valóban szükségük van az ifjaknak, amikor ideje van annak. Volt is ebben némi igazság akkortájt, s egyébként természetes is, hiszen másképp nem lehet hazahozni azokat a tapasztalatokat, azt az optikát, azt műveltséget és képességet, amellyel önmagunkkal is józanul, építő és szeretetteljes kritikával figyeljük. Kelemen ma már nem vágyik sehová, esetleg csak ideiglenesen óhajt innen kilépni, s azt próbálja felbecsülni és ábrázolni, ami értékünk van a legszűkebb pátria határain belül. Néha pedig még azt is, ami akár kincs is lehetne, ha értőn és szeretettel nézzük.
Ami azonnal szembeötlő Kelemen Albert alkotásait látva, hogy elsősorban az épített örökség képezi a munkák szövetét. Azok az épületek élnek a képein, amelyekben gyakran megfordult eddigi élete során: a Vár, a Gimnázium, a belvárosi református templom, a Jézus-kápolna, a Városháza. Képeit az igényesség, a technikai tudás jellemzi. Érzékenyen, értő módon használja a technikát – többnyire tusrajzok, amelyeket itt-ott színes tinták foltjai gazdagítanak –, úgyhogy adott esetben akár idealizálttá is válhat víziójában egy-egy épület. Ilyen szempontból a Székely Támadt vár lehet az egyik kedvenc, hiszen rekonstruált állapotában, virtuálisan és szépen kialakított, egy megálmodott környezetben ábrázolja, amint megszabadulva a parazita-épületektől és a fullasztó szűkkeblűségtől, szabadon lélegzik a város közepén. Ugyancsak fontos, hogy azokat a motívumokat is kiragadja, leemeli a helyükről, amelyek jóval a szemmagasság fölött vannak. Járunk-kelünk az utcákon, de csak ritkán vesszük a fáradságot, hogy felnézzünk a házak stukkódíszeire, a domborművekre, a timpanonokra, az épületszobrokra, baglyokra, kígyókra, oroszlánokra és egyéb házi „bálványokra”.
Valakik odahelyezték ezt az ornamentikát, az előttünk járók, és szép-teremtő szándékkal dolgoztak, hogy mi ezt láthassuk. Emeletekről, oromzatokról emeli le és hozza elénk Kelemen a magaslati szépséget, hogy tudatosuljon bennünk ez is, amikor földön járva bosszankodunk alant és szívjuk a benzingőzt. Erős kézműves jelleget mutat fel a különböző vasrácsok, kovácsoltvas-kerítések ábrázolása által is. Szintén olyan szegmens, amely látens és alig-alig kap némi figyelmet. Holott valóban van még egy-két olyan lámpavas a városban, amely egy jóval korábbi állapotra emlékeztet. Ha felemeljük tekintetünket, akkor látjuk. A művész azonban a vasakat is átemeli a papírlapra.
Olyan alkotásokat láthatunk itt, amelyek akár arra is jók, hogy helyi értékbecslést végezzünk, értéket őrizzünk és teremtsünk általuk, hogy valóban hasonlítson a hely a megálmodott állapothoz. De ezek a képek azért a humortól és a groteszktől sem mentek. „Mintha a műszaki rajz és a képregény laza összefonódásának eredményei lennének – írja Veres Péter művészettörténész a kiállítóról –, csak ritkán árnyékol, satíroz, amelynek következtében, amelynek következtében szinte egyáltalán nincs, vagy csak nyomokban lelhető fel térhatás a munkákon.” Kelemen stílusának alapjait – saját bevallása szerint – Henri Toulouse-Lautrec és Henrich Zille munkásságában lelhetjü, s ezen a világon aztán „olykor-olykor az Otto Dix művészetéből ismert fanyar hangulat is átsuhan.”
Kelemen Albert Totál lokál című grafikai kiállítása február végéig látogatható a székelyudvarhelyi Haáz Rezső múzeum képtárában (Kossuth Lajos utca 42 szám). A hátralevő mintegy másfél hónap alatt bőven teremthetünk alkalmat arra, hogy „a közösség egészséges lokálpatriotizmusát”, „a globalizáció-ellenes manifesztumot megfogalmazó” képzőművész alkotásaival megismerkedhessünk.
Simó Márton
Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával
