A hazatérő Nyírő József

Amikor a Nyírő József munkásságát átfogó és a rendelkezésünkre álló médiafelületek korlátai között közzétehető rövid értékelését szerettük volna megírni a mostani, politikai felhangoktól egyáltalán nem mentes hangulatban, több jeles irodalomtörténészt is felkértünk, hogy vegyenek részt ebben az „ankétban”. A szakma nagy öregjei és ifjú titánjai azonban – határon innen és túl – szép sorban elzárkóztak, kifaroltak a témából. Ez a mostani beszélgetés józan és mértéktartó – úgy véljük –, két olyan embertől származik, akik kötődnek a helyhez, s valamelyest ismerik Nyírő munkásságát és képesek elfogultság vagy politikai indulat nélkül beszélgetni róla: alulírott és Lakatos Mihály szerkesztő és műfordító,  Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának vezetője. Azt reméljük, hogy segítünk abban, hogy az író szelleme hazatérjen és – ha későre is – alakuljon, jöjjön létre az a kultusz, amely őt, a Budvár tövében megilleti. Az író méltó nyughelyhez jut, s a város csak gazdagodhat, ha értő módon kezeli élő emlékét. (A Szerk.)

Milyen írónak látod Nyírő Józsefet?

Nyírő a két világháború közötti magyar irodalom emblematikus, nagy hatású alakja, kiváló író. Számomra minden olyan magyar irodalomtörténet, mely nem említi a Jézusfaragó embert vagy az Isten igájában című regényét, hiteltelen. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de ettől még a magyar novellairodalom mesterei közt marad a helye. Van néhány olyan novellája, amelyeknek, ha egyszer összeállítják a magyar novella panteonját, feltétlenül ott kell lenniük.

Sőt, egy válogatott írásokból álló kötetet idegen nyelvekre is érdemes lenne lefordíttatni, nem hiszem, hogy szégyent vallanánk velük a világirodalmi porondon. S hogy ne csak vaktában beszéljek, és mindenki értse, hogy miről van szó, ott van például a Kopjafák című művének a IX. novellája. Az, amelyet Szőts István is felhasznált annak idején a díjnyertes filmjében… El kell olvasni… Nyilván, ennél sokkal-sokkal több jó írása van. Szinte irigylem azokat, akik még csak ezután fogják olvasni Nyírőt, mert számos kellemes meglepetés vár rájuk. Az utca emberének a neve hallatán rögtön az Uz Bence ugrik be, de irodalmilag nézve ez messze nem az életmű csúcsa. Uz Bence, mint kvázi népi figura lehet nagyon népszerű, de a róla szóló regénynek vannak fogyatkozásai. Elsősorban azért, mert ezeket a történeteket kezdetben úgynevezett irodalmi riportokként közölte a Keleti Újságban, és az a gyanúm, hogy akkor fordult meg a fejében, hogy regénnyé kellene gyúrnia, amikor Tamási Ábelje megjelent, s elég komoly sikert aratva elindult máig tartó diadalútján.

Úgymond a tanítvány túlnőtt a mesterén. Valószínű, hogy ez nagyon frusztrálhatta Nyírőt, hogy „irodalmi keresztfiának” három-négy év alatt milyen jelentős sikerei lettek.

Valóban Nyírő volt Tamási egyik mentora. Tudni kell azonban, hogy Tamási nem időzött túl sokat mestere hálójában, egész gyorsan a saját útjára tért… Visszatérve az Uz Bence regénnyé formálásához, én úgy látom, hogy a szerző úgy járt vele, mint az a kőműves, aki több régi ház összekötésével akar palotát építeni. Utólag így is, úgy is megmutatkoznak az eredeti körvonalak, repedések keletkeznek az összetoldott falak vonalában. Előfordul például, hogy az elején szóba kerül egy cselekményszál, majd a történet bonyolítása során elfelejtődik. Az olvasó várja a téma folytatását, de hiába. Ettől persze az Uz Bence népszerű marad, mert az olvasók szívének kedves a figura.

Ha összevetjük Tamási Ábeljével – egyébként érdemes is őket összehasonlítani, hiszen írói pályájuk során kimondva-kimondatlanul, néha talán csak székely virtusból, sokszor rivalizáltak egymással –, akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük: a tanítvány művének megkomponálásában ezúttal felülmúlja mesterét. Az Uz Bencét végigmosolyogjuk, az Ábelt pedig végignevetjük. Tamásinak jobb, szikrázóbb a humora. Nála a tréfa menetközben születik, a humor, a furfang Ábel életszemléletében van, a világhoz való sajátos viszonyulásában. Nyírő inkább meglévő anekdotákat próbál irodalmi szinten hasznosítani… Ezért tűnhet frissebbnek Tamási.

Ha így nézzük az Ábel mindvégig egy tűzijáték, Pazar, látványos és tartósan szellemes. Az Uz Bence pedig olyan, mintha petárdák robbannának benne. Szép ez is, csak másképp.

Így van, a humor csak fel-felbukkan benne, mint az „itt a piros, hol a piros” játékban. S aztán nem találjuk…

Én szeretem az Isten igájában című regényt, kiválónak tartom. Az Uz Bencét – a regényformát – már nem annyira, szerintem sokkal jobbak az eredeti anekdoták, a „hegyi mesék”. A Madéfalvi veszedelem című könyvét pedig háromszor olvastam el, annak ellenére, hogy nyelve túl száraz, annak ellenére, hogy sok hőse van és a cselekmény úgyszólván kidolgozatlan, ágas-bogas. Ezt a könyvet a személyes érintettség miatt kedveltem meg – azt mondták az öregek, hogy igaz és a mi családunk is benne van –, és azért is rögzült, mert olvasmányélményeimet meg kellett osztanom egy bizonyos Braic hadnaggyal, aki közölte velem, hogy aggódik az állam biztonságáért… A Siculucidium korát feldolgozó munkát én inkább Móricz Erdély-trilógiájához merném hasonlítani, hangsúlyozva, hogy mind az asszonyalakok, mind a hősök – tulajdonképpen nincsenek is benne igazi főhősök – kidolgozatlanok.

Ez igaz. De hogy ne maradjunk a Tamásival való előnytelen összehasonlításnál, hiszen most Nyírőt ünnepeljük, bátran kijelenthetem, hogy ha a komikum terén vesztett is, a tragikum felségterületén feltétlenül jobb. Kivételes érzéke volt a tragikum iránt, talán egy zenei kifejezéssel lehetne a legjobban illusztrálni: olyan „akkord-fűzéssel” dolgozza fel a novelláiban a tragikus, határhelyzetekben játszódó szituációkat, amilyenre a kortársaknál nincsen példa. Csak a hatvanas években csillan fel egy hozzá fogható rokonlélek, akit Sánta Ferencnek hívnak. Talán az sem véletlen, hogy mindketten ugyanarra a drámai élethelyzetre, a családja terhein öngyilkossággal segíteni próbáló öregember esetére építenek fel egy-egy hihetetlenül erős novellát, melyek irodalmi ikertestvérek is lehetnének. Nyírő, amikor nem góbéskodik, igazi, vérbeli író. Ami a Madéfalvi veszedelem című művét illeti, nos, abban sok-sok hős „szaladgál”, de az igazi főhős, aki köré szövi a történetet, az egy kollektív hős: maga a székelység, a fő téma pedig a véle 1764-ben megtörtént tragédia. Mivel szerteágazó maga a történet, akárcsak maguk az ábrázolt események is, előfordulhat, hogy az olvasó elvész a részletekben.

Egyébként Nyírőnek sokszor a szemére hányják, hogy regényeiben nem működnek az összefüggések, s minden regénye tulajdonképpen egy-egy novellafüzér. Én viszont azt mondom, hogy Nyírő „impresszionista regényeket” írt. Lehetséges, hogy első látásra úgy tűnik: nincsen vagy alig van szerkezetük, de ha a sok-sok egymás mellé helyezett eseményfoltot távolabbról szemléljük, akkor összeáll azzá az egésszé, amit Nyírő meg akart mutatni, és amit olvasóként joggal várunk el tőle. És ugyanolyan esztétikai élményt jelenthet, mint a matematikai pontosságú szerkezetre épülő regények.

Színművét láttad-e színpadon?

Sajnos nem, de tudtommal nem is játszották őket az utóbbi évtizedekben. De olvastam valamennyit. A Júlia szép leány kiváló, ma is érthető darab, hiszen egy székely népballada vázára épül. Az Új haza színmű belefért egykor a korhangulatba, de mára már időszerűtlennek, gyengének, elavultnak tűnik. Azt olvastam, hogy a maga idejében visszhangos sikert aratott Jézusfaragó embert újólag készülnek színre vinni Budapesten, az Új Színházban. Kíváncsian várom az eredményt. A megfeszített című filmdráma, amelyet már emigrációban írt, és amely a Jézus kereszthalála és a magyarság huszadik századi sorsa közötti hasonlóságot sugallja, illetve evangéliumi alapokon nyugvó erkölcsi megújulást sürget, értő kezek munkája nyomán talán bemutatható lenne.

Vessünk egy pillantást a filmekre. Az Emberek a havason címűt egy különleges és optimista történelmi pillanatban készítették. A film szövegkönyvének írója, a rendező, az operatőr, a szereplők nagyobb része magyar, sima magyar, azaz anyaországi, és elsikkad a mű lényege, csak a pátosz marad és a művi népiesség, ami a majdhogynem deklamáltnak ható szövegen máig hatóan átüt.

Valóban zavaró napjainkban a patetikus hanghordozás, de mivel nem ez az egyetlen olyan korabeli film, amelyben ez előfordul, nyugodtan mondhatjuk, hogy azért zavaró, mert ezen a korszellem már rég túllépett. S megjegyzem, ez nem Nyírő hibája. Abban viszont lehet némi érdeme neki is, hogy az 1942-es velencei fesztiválon fődíjat kapott, és az olasz neorealizmus olyan nagy mestereire is hatást gyakorolt, mint Visconti vagy de Sica.

Kiemelkedő alkotásnak tartották, és joggal. Az operatőri munka is hibátlan és korszaknyitó. A székely nyelvjárás rejtett zöngéit azonban nem érthették, hiszen azokat talán csak mi ismerjük. Egyébként Tamási regényeinek a megfilmesítését sem igen koronázza siker, pedig erőfeszítések történtek az ügy érdekében. Filmen az Uz Bence hanyagolható alkotás, pedig nem más játssza benne a főszerepet, mint Jávor Pál, aki köztudomásúlag az első magyar filmsztár, a szó igazi értelmében. Jól is mutat székelyruhában, szó se róla, de képtelen visszaadni vásznon a mű lényegét. Azt hiszem itt is valami olyasmi lehet, amit Nyírő úgy fogalmazott meg A megfeszített előszavában, hogy: „Az összetett kéz csak jele az imának, de nem lényege…”

Volt egy időszak Jávor Pál életében, az ötvenes évek végén, amikor hazatért Amerikából. Nagyon beteg volt, meg is halt nemsokára, de tény, hogy ekkortájt Tamási Áronnal is kapcsolatba került, és kiválóan értették egymást. Valószínű, hogy a rendezői instrukciók, maga a film alaptónusa volt elhibázva… Még nem beszéltünk Nyírőről, a publicistáról. Leginkább az újságírót és a politikust szokták ilyen vonatkozásban támadni, a jobboldalra, sőt a szélsőjobb perifériájára helyezik egyesek. A te meglátásod szerint milyen közíró volt, tudtad-e ezt az oldalát tanulmányozni? Az irodalomkutatók még nem jutottak el oda, hogy feldolgozzák teljesen a hagyatéknak ezt a részét, csak beszélnek róla, itt is, meg odaát is. És a románok között ugyancsak vannak most alkalmi szakértők.

Nézd, mint műveinek, irodalmi munkásságának alapos ismerője, kijelenthetem, hogy az, hogy ő szélsőjobboldali figura lenne, egész egyszerűen ostobaság. Ilyet csak olyasvalaki írhat le, aki egy sort sem olvasott tőle. Szélsőjobboldalisága cáfolatára „csupán” a teljes életművét hozhatom fel. Kétségtelen, hogy szenvedélyesen szerette azt a közösséget, amelyből vétetett, szerette a szülőföldjét, büszke volt rájuk, és fájt neki, ha úgy látta, hogy a népét bántják. De egyezzünk meg: csak igen torz perspektívából tűnnek mindezek a szélsőségesség ismérveinek… Csak azért nem kezdem sorolni tételesen is a cáfolatokat, mert rettenetesen nehezemre esik erre a szintre lemenni, ezért a kesztyűért lehajolni. Félek, hogy ez a kesztyű engem is bemocskolna. Szóval, nem vádaskodni, de olvasni, olvasni, olvasni… Mindannyiunk testi-lelki épülésére.

A háborús években, amikor delegált országgyűlési képviselőként felkerül Budapestre, változik-e a mentalitása? Úgymond radikalizálódik-e? 1941 csendes, részben még 1942 is békeév, de ’43-44-ben már nehéz helyzetben van az ország.

Parlamenti beszédeit nem olvashattam még, de a regényeit, az elbeszéléseit, a színműveit ismerve számomra elképzelhetetlen, hogy ő valamely kártékony eszme, a fasizmus vagy a nyilas-mozgalom hívévé vált volna. Ilyen eltévelyedésnek nála még a nyoma sem látszik. Hogyha ő fasiszta, ahogyan azt a román lapok mostanában írják, akkor mi itt mindannyian azok vagyunk, ebben a pillanatban és a következőben is. A zsidókhoz, a cigányokhoz, a románokhoz, a kisemberekhez való viszonyulásának számtalan rokonszenves megnyilatkozásával találkozhatunk az írásaiban. A magyar hontalanságot egyik novellájában éppenséggel egy öreg magyar cigány sorsán keresztül ábrázolja, aki az elcsatolt Felvidékről haza szeretne menni meghalni Magyarországra, de a magyar határőrök visszazavarják, a csehek pedig nem engedik vissza, így a két ország közötti senki-földjén hal meg. De mondtam, nem szeretnék belesétálni a cáfolgatások csapdájába. Jellemző, hogy ha azzal nem vádolhatják, amit tett, azzal vádolják, amit nem tett. Tudniillik, hogy a nyilas-hatalom idején nem lépett ki a parlamentből. Igen, ez így közel hét évtized távlatából világosan látszik, hogy hiba volt. De egyrészt: utólag könnyű okosnak lenni. Másrészt: Erdély várható sorsa fölött érzett kétségbeesése akadályozhatta a tisztánlátásban. És abban a korban vajon honnan várhatta volna, hogy jobbra forduljon a székelység sorsa, ha nem Budapesttől, ha nem Magyarország kormányától, ha nem attól az országgyűléstől, amelyben maga is dolgozott? A közeledő Vörös Hadseregtől? Azt kívánta, hogy legalább Erdély északi része maradjon az anyaországnál.

Ő azelőtt jó két évtizedet élt már kisebbségi sorsban, nem kell csodálkozni azon, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodott, amiről úgy tűnt, hogy mentheti a menthetetlent. Nem lehet ítélkezni úgy, hogy ezt vagy amazt a döntést kiszakítjuk a kontextusból.

Márai egy percet sem politizált aktívan, az egyik legkiegyensúlyozottabb értelmiségi volt az akkori Magyarországon. Kassai származása révén azonban őt is közvetlenül sújtotta az ország csonkolása. A területgyarapodásokról kellő méltósággal és higgadtan ír az Ajándék a végzettől című könyvében. Az ő bűne talán csak annyi lehetett, hogy polgár volt, akire nem volt szüksége a proletár-hatalomnak, neki is mennie kellett. Tamásit az ideiglenes kormányban még miniszterséggel is kecsegtették, de 1945 után számára is szűk esztendők következtek…

Tudjuk, hogy milyen alapon kerültek akkor tájt az írók tiltólistára, kényszerültek elhallgatni, kényszerültek önkéntes belső vagy külső száműzetésbe…

Nyírő adott esetben keresztényszocialista nézeteket vallott…

Igen gyakran és számos írásában a hétköznapi emberek nyomorúságát ábrázolta. Nagy átéléssel, együttérzéssel és hitelesen, de lám, ettől még nem vált a kommunisták szemében hiteles baloldalivá.

Gondolsz-e arra, hogy most egy olyan időszakot élünk, amikor éppen születőben a Nyírő-kultusz? Nem érződik-e valami olyasmi, amit – akárcsak tizenöt-húsz esztendővel korábban – Wass Albert újrafelfedezése idején volt, hogy az igazi szakértők nem erdélyiek, hanem kívülállók, akik anélkül építik a legendáriumát Nyírőnek, hogy valóságosan értenék a lényegét? Ismét valami góbéságot importálnak nekünk?

Nyírő-kultusz eddig is volt, noha annyira szembeötlő jelei nem voltak, mint Wass Albert esetében. Mit gondolsz, miként juthattam én a nyolcvanas évek elején a Nyírő-művekhez, ha nem úgy, hogy kéz alatt terjesztették a régi példányokat?

Nyírő-legendáriumot nem kell építeni, az évtizedek óta létezik, az alapja pedig az a kulcsmondat, amellyel annak idején a kezembe nyomták első művét: „Ezt olvasd el, ez egy jó könyv.” Kell ennél több kultusz egy írónak? A Nyírő-életmű önmagában egy érték, magyar irodalmi, kulturális érték. Nem örülnék neki, ha politikai ikon is lenne belőle, mert ez Wass Albertnek sem tett jót. Azt szokták tenni az „értők”, hogy kiragadnak az életműből bizonyos részleteket, szlogeneket, azokat addig sulykolják, addig erőltetik, míg ellenszenvet nem keltenek azokban is, akik még nem ismerik ugyan az életművet, de nyitottak lennének az értékei iránt.

Mi a doktori témád Nyírő életművén belül?

Megpróbáltam leszűkíteni a vizsgálódásaim tárgykörét, s végül arra jutottam, hogy azt kell felmutatnom e hatalmas életműből, ami időtálló érték. Így aztán, ugye, nem csoda, hogy az lett a készülő disszertációm munkacíme, hogy: „A halál-motívum Nyírő József életművében”… Nyírő teológusként is igen művelt volt, sokkal komolyabb jártasságra tett szert a filozófiában, az akkortájt kibontakozó pszichológia-tudományban, mint paptársai. Olvasottsága is messze meghaladta egy vidéki plébánosét, és ez a tudás kísérte a továbbiakban is, amikor kilépett az egyház kötelékéből, családot alapított és irodalmi pályára lépett.

Szerinted Székelyudvarhelynek jót fog tenni a Nyírő-kultusz?

Én azt látom, hogy Nyírő elsősorban nem városokban gondolkodott. Igaz, hogy a Székelyföld, érthető módon, különösen közel állt a szívéhez, hiszen ő maga is innen származott el, de számára minden magyar ügy fontos volt.

Ha megnézzük az életművét, akkor azt látjuk, hogy ugyan a székelyföldi történetek vannak többségben, de emellett megjelenik a Mezőség tragédiája is, vagy a Wesselényiek kálváriája…

Mégiscsak Udvarhelyen élt pár évet egyhuzamban, itt épített házat, és innen hívták be a képviselőházba…

Udvarhelynek ez több szempontból is jót fog tenni: először is lelkileg, közérzetileg, hiszen egy szeretett fia hazatér a messzi idegenből, végleg megpihenni, aztán jót fog tenni turisztikailag is a környéknek, mert a Tamási-, a Tompa-, a Tomcsa-emlékhelyek után jelentősen erősítheti pozícióját a magyar irodalmi térképen, és jót fog tenni az örvendetesen mozgalmas és színvonalas udvarhelyi irodalmi életnek is.

Szerinted ki volt Uz Bence? Kanyarodjunk vissza ehhez az emblematikus hőshöz, akinek ismert a mintája is, akárcsak az Ábel eredetije Tamásinál.

Hogy konkrétan kicsoda volt, azt talán Marosi Ildikó már kinyomozta számunkra, de mint mitikus hőst, nem könnyű behatárolni. Én is sokat gondolkodtam rajta, amikor az utószót írtam a szegedi Lazi Kiadó által megjelentetett kötethez. Hogy végtére is: miféle szerzet ez a Bence? Hegyekben kóborló számkivetett, akinek a társadalom perifériáján sem sikerült megkapaszkodnia? Vagy a székely Olümposz hérosza, aki időnként alászáll az emberek világába, s újra meg újra rájön, hogy alkalmatlan a hétköznapi emberi létre? Vagy a „hiányzó láncszem” az ősi vadon vadembere és a civilizáltnak nevezett társadalom között? A székely Jeti, akit nyápic turistacsoportok „helyi látványosságnak” tartanak és úgy is kezelnek (le), míg meg nem győződnek rettentő testi erejéről? Esetleg a székely sors metaforája?

http://youtu.be/bxpJEHoL0Xo

Mitől „székely apostol” Nyírő?

Nem tudom. Ezt írta egykor a sírján. A sajtó felkapta a jelzőt, mert jól hangzik, kellően patetikus, de hogy mi a fedezete, mit akar üzenni, nem tudom. Még az is lehet, hogy közös barátunktól, Szabó Károly rendezőtől származik, aki jó tizenöt évvel ezelőtt készített egy Nyírő-dokumentumfilmet, s annak ez volt a címe. A filmet sok helyen vetítették, televíziók sugározták. Elképzelhető, hogy azt vették most elő, innen ragadt rá az íróra. Nyírő azonban, hogy úgy mondjam, irodalmi márkanév önmagában is. Nincs szüksége egyéb jelzőkre.

Simó Márton

Lakatos Mihály több vers- és prózakötet szerzője, műfordító és szerkesztő. (Részletesebb életrajzi adatai fenet a “Kik ajánlanak” című rovatban olvashatók.)

A kolozsvári Helikon folyóiratban is publikált államvizsga dolgozatát Nyírő Józsefről írta, most készülő doktori disszertációja ugynacsak a Székelyzsomborról származó író életművéhez kapcsolódik. A szegedi Lazi Könyvkiadónál megjelenő Nyírő-életmű köteteihez ő írja az értelmező utószókat.