Be kell vallanom, hogy gyerekkoromban Málnás mindössze egy borvízcímkét, és az utazásaim során időnként felbukkanó helységnévtáblát jelentette számomra, hogy aztán mintegy harminc évre teljesen kikerüljön a látókörömből. Éppen ezért, amikor Kovács Attila, a helyi iskola igazgatója, felhívta a figyelmemet a most megjelent albumra (Kovács Endre: Málnás – a dolgok állása, Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012.) érdeklődéssel, és azzal az izgalommal vettem kézbe a kötetet, amelyet egy ismeretlen ismerős szokott kiváltani az emberben. Nos, az album átlapozása és a benne elhelyezett igényes szövegek elolvasása után sem mondhatom, hogy: igen, Málnás községnek már nincsenek titkai előttem, az azért menten világossá vált számomra, hogy Málnás egy olyan település, amely nem egyszerűen egy lakó- vagy szolgálati hely az erre vetődő idegenek számára sem, amely „ma itt, holnap Foksányban” alapon könnyen elfelejthető, nyomtalanul tűnik el az ember életéből, lelkéből, amint egy településsel odébb költözött. Hogy miért van ez így, arra nyilván többféle magyarázat is felhozható: ontológiai, történelmi és privát sorstörténeti magyarázat is. Az ontológiai az lenne, hogy van ezek szerint ennek a helynek egy, mondhatni: mágikus kisugárzása, amely akkor is érezteti hatását, akkor is magához köti emberét, ha az egyént a sorsa időközben másfelé irányította. Mircea Eliade írja „A szent és a profán” c. művében, hogy a tér a vallásos ember számára nem homogén, hanem töredezett, vannak olyan helyek, amelyek minőségileg különböznek a többitől. És ahol a szentség, a szakralitás megnyilatkozik számára, az az ő igazi otthona. Példaként egy 16. századi mohamedán pap esetét mondja el, aki El-Hemel települést alapította. A legenda szerint ez a pap egy forrásnál töltötte az éjszakát, és vándorbotját a földbe rejtette. Másnap reggel, midőn folytatni akarta útját, és magához akarta venni botját, azt látta, hogy az gyökeret eresztett és kihajtott. Ebben isten akaratának jelét pillantotta meg, s ezen a helyen telepedett meg. Nos, ilyen kontextusban talán nem véletlenül írja Kovács Attila lírai hangvételű jegyzetében, hogy: „ez a hely csakis a málnásiak kizárólagos tulajdona lehet, amit a Jóisten kegyelméből és nagy jóindulatából nyertek el”.
Apropó, az általunk belakott tér szakralitása. Itt nem árt picit elidőznünk, mert napjainkban gyakran elhangzik közgazdászok, külföldi gazdasági szakemberek részéről, hogy a magyarokkal baj van, mert nem elég „mobilisak”. Hiába az uniós irányelvek a munkaerő szabad ide-odaáramlásáról, a magyarok valahogy nem akarnak áramolni sem ide, sem oda. Valahogy ragaszkodnak ahhoz a helyhez, ahol élnek, ahol családot alapítottak, és mégoly kedvező állások esetén sem szedik azonnal a sátorfájukat, hogy azt Európa valamely másik szegletében verjék fel.
És valóban, a magyarok, és a székelyföldi magyarok különösen ragaszkodnak szűkebb és tágabb szülőföldjükhöz, de engedtessék meg nekünk, hogy ezt most ne írjuk a rovásukra. Mert a mi tájainkon a szülőföld szeretetét, az ahhoz való ragaszkodást mindig is erényként tartották számon. Ez egyébként jól kiolvasható az albumban közölt írásokból is.
Aztán van a kötődésnek történelmi magyarázata is, ami ugyancsak Kovács Attila imént idézett mondatában van elrejtve, mert a teljes mondat így szól: „ez a hely csakis a málnásiak kizárólagos tulajdona lehet, amit a Jóisten kegyelméből és nagy jóindulatából nyertek el bátor tetteikért, védvén a hazát a keletről betolakodó rablóhordáktól. Mindezt utóbb nagy királyaik igyekeztek tiszteletben tartani és általuk hozott törvényekkel szentesíteni.” Itt megengedtem magamnak egy kesernyés mosolyt, mert a székelység viharos történelmét ismerve, valóban elmondható, hogy nagy királyaink, fejedelmeink „igyekeztek” tiszteletben tartani az áldozathozatalt, de egyrészt a nagy királyok voltak kevesebben, s az apróbbak többen, másrészt a nagyoknak sem mindig sikerült a nagy igyekezetben…
A Málnáshoz való kötődés vélelmezett harmadik magyarázata, mint említettem, a privát sorstörténeti magyarázat, mely jócskán bővelkedik irracionális elemekben. Ugyanis mivel lehet megmagyarázni azt, hogy egy 1947-ben, Budapesten született fiatalember, az album fotóinak készítőjéről van szó, Kovács Endre fotóművészről, aki 1989-ben – miután megjárja a neoavantgárd és Svájc kacskaringós és rejtélyes ösvényeit – egyszer csak felfedezi magának a dunántúli Alsóörsről Málnást, és olyan lelki kötődés alakul ki benne a település iránt, amilyenre a most kézbe vehető kötet szolgál bizonyságul?! Hogy ez racionálisan le nem írható, azt közvetve ő maga is elismeri a bevezetőben, hiszen azt írja, hogy 1989-ben kikísérte az adományt hozó csapatot Málnásra, s „a többi jött magától”…
Persze, a vallásos ember tudja, hogy nincsenek véletlenek, hogy semmi nem történik csak úgy, „magától”. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy e kötet szerzője számára Erdély nem csupán egy kirándulóhely a sok közül, amiként bizonyára a málnásiak is értékelik, hogy a Kárpát-medence túlsó végében, egy tőlük mintegy 900 kilométerre lévő anyaországi település lakói számára nem közömbös az ő sorsuk alakulása.
Az albumot végiglapozva azt tapasztaltam, hogy két történet bontakozik ki benne: az egyik az, amelyről a képek és a szövegek mesélnek, a másik az, amelyről a lefényképezett arcok, a tekintetek beszélnek. Az egyik a gyönyörű, kies természeti környezetről szól, a másik arról, hogy nem mindig volt könnyű az élet, és ma sem az e szívet gyönyörködtető környezetben. Az idős emberek mély ráncok, barázdák közt rejtőzködő tekintetéből, a ritkán előforduló, jellegzetes székely hamiskásság mellett főként az olvasható ki, hogy nehéz volt, keserves volt, de megvolt, túléltük ezt is. A gyermekportrék, csoportképek pedig valamiféle megdöbbentő koraérettségről árulkodnak, az ösztönös gyermeki vidámság, felszabadultság hiányáról, ami csak részben írható annak a számlájára, hogy a fotó készítője egy számukra kívülálló idegen, ráadásul felnőtt. Azért csak részben, mert az arc, a mimika felvehet alkalmi, a külvilágnak szóló pózokat, de a tekintetek soha nem hazudnak.
És még valami. Jó lett volna látni, amint sok-sok gyerek közt kalandozik a felvevő gép lencséje, amint a bőség zavarával küzd, amint képtelen befogni a maga teljességében a gyermeksereget. Azonban ez távolról sincs így. És ez kíméletlen számszerűséggel kiolvasható a Cserey Zoltán tárgyszerű írásában felvonultatott statisztikából is. Málnás lakossága 1850-ben 576 fő volt, 1941-ben 993 fő, míg 2002-ben 550 fő.
A 21. század elejére a 150 évvel korábbi lélekszám alá süllyedt a község lakossága, ami igen beszédes adat. Nincs ebben semmi rendkívüli, mondhatnánk, illeszkedik a magyarság szempontjából egyre tragikusabbá váló kárpát-medencei demográfiai folyamatokba. De inkább ne mondjuk. Ne fogadjuk el normálisnak ezt a helyzetet. Nyilván tudom, hogy igen komplex okok állnak e szám mögött, hogy az elmúlt 150 évben történelme egyik legnehezebb periódusát élte a magyarság, de mielőtt rögtön másban és másokban keresnénk a hibát, talán nem ártana, ha egy alaposabb önvizsgálatot is tartanánk. Merthogy Adyval szólva: “az Élet él és élni akar.” Hát engedjünk utat neki.
Sok-sok egyéb dolgon kívül ez lenne a most bemutatott album egyik szívszorító üzenete is.
Lakatos Mihály