Nagy intézkedő az ősz, csak ti még nem tudjátok. Augusztus végén, egy-egy hajnalon szerényen, szinte lopva jelenik meg, a patakparton sétálgat, mint aki a nyár megkopott zöldjét csodálja, és ha megkérdenénk, azzal vágná ki magát: bő harmatával csupán megélénkíti a fák, füvek színét. Megjárja magát az erdők szélén is estefelé, hűvös szelek kísérik, ebből lehet tudni, hogy a közelben leskelődik. Mire rájönnénk, hogy közelünkben ólálkodik szinte naponta, az első őszi dérrel gazdaként, hatalmas úrként vonul végig a réteken, egy intésével hidegrázást küld a fűzfákra, az erdők sarkáig nyúló kaszálókon hóharmatot terít szét reggelre, és a lankákra kedvencét, a lilás kikericseket ülteti. Meleg, szilvaillatú délutánokon csűrök árnyékában tölti az időt, almát ráz a fákról, aztán csak gondol egyet, és vastag, fakó felhőket vontat az égre hideg, sziszegő szelekkel, és napokig tartó esővel áztatja sárrá a mezei utakat. Odahúzódik a pásztorkalibák esti tüzeihez, hallgatja egy darabig a halk beszédet, aztán, mint ki már megunta, a dombtetőkről füttyent a kutyáknak. Azok pedig hiába követik az erdőszélig, az apró bokrok között nyomtalanul eltűnik, és csak hajnalban tér vissza, akkor is szélfurulyáját fújja, s parancsba adja a felhőknek, hogy lassú esőt szitáljanak a száradó sarjúra.
Mint megfáradt öregember, gyűjti zsákjába a somot, megpirosítja a galagonyát, csipkebogyót, és naponta kóstolgatja a fanyar kökényt, hogy eléggé megpuhította-e a gyönge fagy. Hatalmas körtéket és fényesen pirosló almákat dug az iskolás táskák zsebébe, szeptemberben megédesíti a szőlőt is. Elüldögél egy-egy hatalmas sütőtökön a kert végében, talán arra gondol, milyen lehet a meleg, kellemes illata később, amikor sárga húsuk kályhák melegében puhul. Máskor meg, mint kegyetlen császár, aki csak parancsoláshoz szokott, szelekkel dobáltatja le a szénaboglyák tetejét, szétterítteti az aranysárga szalmát a mezőkön, nagy-nagy esőcseppeket fröcsköl az ablakokra mérgében, hogy megijessze a kisgyermekeket, akik éjszaka felébrednek. Dühében napokig rázza az erdő nagy fáit, süvít a szél körülötte ilyenkor, mintha segítségére akarna lenni, pedig csupán a madarakat riasztja fel. A fényes tollú hollók átrepülnek a völgyek felett, csak szárnysuhogásuk hallatszik a csöndben, mintha kerülnék a helyet. Pajták, ólak tetején kopogó diók, tompán dobbanó almák zajával riasztja el még az udorba húzódó macskákat is.
A kaszálók apró füvét hol simogatva lapítja a földre, hol pedig kemény szelekkel tépi. Egyetlen szavára csordányi vaddisznó töri a kukoricakórót, hasítja leveleit, ropogtatja a kemény csöveket esős éjjeleken. Máskor meleget fúj a szőlőlugasok felé, hogy a darazsak kedvükre lakomázhassanak az édes szemekből, ráküldi a sárgára érett húsú szilvákra is. Szeszélyes szelekkel rázza a fákat, potyog a fűbe az érett gyümölcs, illata messzire érzik, még medvék is gyűlnek a gyümölcsre, lehasogatják a szilvafák ágait, a vaddisznóknak makkot is ráz a fákról. Intézkedik folyton: néha mint gondos gazda, a cselédeit eteti éjjel-nappal, máskor meg olyan, mint makrancos gyerek: ha neki nem jut, más se kóstolhasson kedvenc ételéből. Átrendez mindent maga körül, vöröset fröcsköl a bokrok leveleire, hogy alig ismernénk meg két nap múlva, bolondos kedvében kifakítja a virágok színét, lerázza szirmaikat, és marokszámra tépdesi a leveleket az ágakról. Szeszélyes kedvű, nem tudni, mikor jutalmaz vagy büntet, néha a telt pincék ajtajában mosolyog elégedetten, nagyokat szippant az almaillatból, délutáni meleggel paszulyt szárít, kukoricát sárgít, másnap seregélyekkel dézsmáltatja a szőlőt, lerázza a sárgán puhuló körtéket fák hegyéről. Azon mulat, hogy hideget fúj a nyakunkba, vagy szilvaízfőzés közben vastag füstöt legyez az orrunk alá.
Ő dönti el, meddig hulljon az eső, kövérre duzzasztja apró árkok vizét, vagy langyos széllel szárítja a levágott sarjút, gyümölcsöt érlel. Miután átfestett vagy kifakított mindent, mintha csak a tél előszobájánál kopogtatna, megfagyalja a terményt, ami a mezőn maradt, faggyal simítja el a tócsák vizét, kopogóssá teszi a puha sarat, hogy az apróbb madarak alig találnak csipegetni valót a gazdag hónapok után. Azzal szórakozik, hogy vörösre csípi orrunk hegyét és fülünket, vagy berekeszt a házba, hogy lessük: mikor kezd szűnni a végtelennek tűnő eső.
Ha kitombolta magát, mérges hadvezérként int Szélkapitánynak, Fagytábornoknak, állítsák hadirendbe seregét a diadalmas felvonuláshoz. Zászlók helyett felhőfoszlányokat lobogtat, kürtösök helyett szelek fújják a trombitát, dobpergése egészen ijesztő: nagy esőcseppek a háztetőkön. Csupán emlék a völgyekben lengő langyosság, szőlő- és sarjúillat – a parancsnokságot diadalmasan, a győztesek gőgjével adja majd át a virágszirmok helyett útjában havat rázó télnek, mord testvérének.
P. Buzogány Árpád