A fesztivál programja csütörtökig a kiadott műsorfüzet szerint alakult. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Midnight Tango című előadásról viszont már a reggeli órákban kiderült, hogy nem fogják a Tánc Tavasza keretei között bemutatni. Hamarosan utánanézünk annak, hogy miről maradtunk le. A műhelymunkáról tanúskodó produkció helyett Wim Weders Pina Bausch-ról szóló filmjét vetítették. Ez is egyfajta nyereség, hiszen fel lehet még hívni rá a figyelmet, s az is előfordulhat, hogy a két vetítés során – a másodikra pénteken 17.00 órától, a meghirdetett eredeti időpontban kerül sor – jóval többen nézik meg ezt a kiváló film-esszét, mint ahányan tervezték.
Ahogyan a víz tükrözi az arcot
Azt vallják a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely tagjai – www.osono.ro –, hogy „a színház csak ürügy”. Az elsősorban középiskolás diákok számára működtetett kísérleti színházi több egyszerű próbálkozásnál. Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot (rendezte: Fazakas Misi) egy olyan „darab”, amely sikeresen ötvözi a mozgásszínház, a klasszikus színpadi játék, illetve az irodalmi montázs elemeit.
Ha eltekintünk attól, hogy szívesen és jól alkalmazza benne a rendező a multimédiás eszközöket, egy adott pillanatban úgy érezzük magunkat, mintha egy agitációs brigád előadását látnánk, ahol csasztuskákat adnak elő a szereplők és egy hősies rendszerről vallanak bizonyos versidézetekkel. Olyanforma, egyébként, nagyon hasonlít arra a letűnt időkből való propaganda-eszközhöz, csak ez már egy posztkommunista korszakból származó kórdokumentum. Születéssel indul. Annak rendje és módja szerint, megfelelően bombasztikus – vetített – képsorokkal, amelyekben a kinti világ – óvoda, iskola, polgármester, államelnök – fűt-fát megígér az ifjú emberpalántának.Csakhogy: nagyon korán kiderül, hogy már az ötéves kislánnyal is nagy a baj, hiszen az a legfőbb vágya, hogy születésnapjára televízióvá változhasson, mert akkor az apja naponta több órán át foglalkozik véle, illetve nézi, vet rá egy-egy pillantást. Nagyon érzékletesen vonultatják fel a fogyasztói társadalom teljes kelléktárát, s annak nyomorúságos kelet-európai változatát, amelyet az EU ennek a perifériának – az öreg kontinensen belül létező harmadik világnak – juttatott: a munkanélküliséget, a shoppingolás nyomorúságos kényszerét, a vendégmunkát, a szenvedélybetegségeket, a koravén gyermekeket, akik nem kalosnyikovval mászkálnak ugyan, mint Kongóban vagy Etiópiában, de rájuk zúdul, és még mielőtt kifejlődhettek volna, teljesen agyonnyomja őket az információáradatban rejlő üresség. Olyan emberi kapcsolatok jönnek létre köztük a gépek által, amelyek teljességgel nélkülözik az igazi intimitást és a klasszikus értékeket. Itt tulajdonképpen nem nagyon van mit agitálni, bedarálta a konzumidiotizmus a társadalmunkat. Nekünk annyi. Jobb lesz hallgatni és magunkba szállni, amíg nem késő. Vagy már rég túl vagyunk a 25. órán? Nekünk annyi? Biztos, ami biztos: ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tart valós tükröt elénk ez a színpadi játék. Ilyenek vagyuk. Csak ennyik. Esetleg: még ennyik se. Innen, ha nem hagyjuk abba ezt a sok „izét”, nem nagyon létezik semmilyen kiút.
“Kalkutta utcáin láthatóan vannak jelen a haldoklók, de a világ számos országában a fiatalok láthatatlan módon haldokolnak.” (Roger testvér, Taizé)
Pina
Nem véletlenül választotta Wim Wenders ezt a témát, illetve őt a téma. Legalább tizenöt évig foglalkoztatta a művésznő életpályája, követte, vizsgálta életének különböző eseményeit. Tulajdonképpen Pina Bausch hirtelen halála késztette, hogy arra, hogy összeállítsa ezt a filmet, amely a dokumentum-, a portréfilm és a filmes esszé műfaji kategóriáit érintve egy különleges alkotássá vált. Másmilyen nem is lehetett.
http://youtu.be/pEQGYs3d5Ys