Tizenegy “szapis” film – (1.)

Janovics Jenő (baloldalt) filmforgatás közben (1916?)

Kolozsváron a filmgyártásnak komoly múltja van. És egyre inkább az látszik, hogy pár éve immár megint folyamatos a jelene. A “Szapin”. Fogalmam sincs arról, hogy mennyire ismerik globálisan a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem (EMTE) ifjúsági berkekben használt becenevét, de idősebbek és a magyar glóbusz más tájain élők is tudni lezdték, hogy az említett intézményen belül működik egy Természettudományi és Művészeti Kar Kolozsvárott, ahol a film- és fotóművészet, média szakon – alap- és mesteri-képzésen – immár évek óta ismerkedhetnek a fiatalok a forgatókönyv-írás, a rendezés és az operatőri munka alapjaival. Filmek márpedig vannak, rendszeresen készülnek az egyetemen, valamint a társult és független alkotói műhelyekben is. 

Pár héttel ezelőtt Bálint Arthur filmrendezővel, egyetemi oktatóval saját életútjáról beszélgettünk, moziról, többek között azokról a kísérleti kisjátékfilmekről is, amelyek tanszékükön készültek. Azt nyilatkozta, hogy jó volt így egy csokorban látni ezt a tizenegy munkát egy székelyudvarhelyi vetítés alkalmával, hiszen a produkciók mindenikéhez van valamilyen köze. Nincsen túl nagy a nézettségük e moziknak, jó esetben megvásárolja egyik-másik sugárzási jogát valamelyik televízió, levetítik vagy versenyeztetik a szerencsésebbeket a kolozsvári nemzetközi filmfesztiválon (TIFF), esetleg másutt, amikor Marosvásárhelyen, Csíkszeredában vagy Budapesten, Győrben szerveznek szemléket, néha távolabbi helyekre is eljutnak, de leginkább egy maroknyi értelmiségi társaság körében élnek és hatnak. Elég gyakran megtörténik az is, hogy a versenyeken díjakat kapnak, de attól még nem biztos, hogy kiemelkedhetnek a félhomályból, holott jobb sorsra, nagyobb publicitásra érdemesek. Vigasznak, reklámnak azonban ott/itt a net.

Mostani elemzésünkkel (vagy inkább csak amolyan nézői „széljegyzetekkel”) próbálunk némiképp enyhíteni a mozi-ínségen, hátha többeknek kedvük kerekedik ezekhez az alkotásokhoz. Ez már akkor is nagy segítség, ha csak annyit érünk el, hogy a romániai magyar filmgyártás létét bizonygatjuk annak a nettó fogyasztói rétegnek, amely a másfél milliós bruttó tömegből tényleg hajlandó erre a jelenségre is odafigyelni.

Kolozsvári éjszaka

Visky Ábel

Mi volt vajon az oka annak, hogy Jim Jarmusch kultuszfilmje (Night on Earth, 129’, 1991) csak New Yorkból, Los Angelesből, Párizsból, Rómából és Helsinkiből hozott éjszakai taxis-történeteket? Pontos magyarázattal nem tudunk szolgálni, de Visky Ábel rendező észrevette, hogy Kolozsváron is benne lehet egy taxizásban a város esszenciája.

Bárhol járjunk a világban, a taxisofőr olyan, mintha az illető város „lenyomata” lenne. Emlékszem, hogy Budapesten kísérleteztem néha, amikor hosszabbakat utaztam bérautón. Hol ilyen, hol olyan pártállást színleltem. Hol naiv határon túlit alakítottam, hol bel-budai bennszülöttet. És roppant élveztem a változó sofőr-mentalitást, amelyen azért mindig átsütött a hely sajátossága, a látszat-tolerancia, az a surmóság például, ami Budán és Pesten járja. December ötödike után is végeztem gyors mélyfúrásokat, s olyan lehangoló tapasztalatokat gyűjtöttem, amelyekről még ma sem szívesen beszélek. Aztán Bukarestben járva meg voltam győződve, hogy az Északi Pályaudvar előtt várakozó személyfuvarozók minden valószínűség szerint jól átvernek. Egye fene, hadd lássuk, hogy milyen lesz! – gondoltam, mert azelőtt vagy négy évig nem jártam arrafelé, de nem történt semmi jóvátehetetlen. Rá kellett csodálkoznom arra, hogy egy populáris hősnek tartott, juhászból lett oligarcha – mellesleg a vizsgálati fogságból éppen Brüsszelig szaltózó politikus – mire képes, miféle ingatlanok kerültek a birtokába, s az élete is folyamatos beszédtéma a nép körében, és azonnal állást kellett volna foglalnom Steaua- vagy Dinamo-vonatkozásban. Az átverés pedig csak annyi volt, hogy jó érzékkel árazott az ipse, tizenkilencet vagy huszonnyolc lej ötvenet kért, hogy lehetőleg hagyjam a visszajárót. Ez ministráns-csel volt ahhoz képest, ahogy egyszer a pesti hiéna átbaszott az igencsak pszichológiai kilencezer-nyolcszáz forintjával, amit nem átallott a kettőezer-nyolcszáz helyett mondani. Torontóban egyébként vendége voltam egy román származású taxisnak, aki mindezért kárpótolt, hiszen egy centet sem vett el, jót beszélgettünk, s a végén még ő hívott meg egy kávéra, úgyhogy tökéletesen jóvátette a pesti barom korábbi húzását abban a nemzetközi taxis-egyenlegben.

Semmiben nem különbözik a felbukkanó kolozsvári Taxis (Virgil Müller) az ottani átlagtól. Azonnal tudni róla, hogy a Cluj-Napoca nevű városban nőtt fel. Nem multikultiban, hanem inkább panel-kényszerben, ahol a lakótelepeken egy kilátástalan életre összeterelt emberekben mégiscsak munkál valami ösztönösen emberi erkölcs s a jó. A látszat csal, mert a felületesen locsogó sofőrből egyre inkább előbújik a normálisan érző hétköznapi ember a maga gondjaival. Botiról (Pál Botond) pedig már az első pillanatokban sejthető, hogy számára nagyon fontos utazás következne, mintha várná a nő, pontosabban: a Lány Hangja (Gergely Katalin), de “a helyzet fokozódik”. Ahogyan közelednek a Lány Hangja lakásához, a létező, a lélegző nőhöz és a testhez – a valós mivoltában is a hanghoz tartozó leányzóhoz -, amaz egyre inkább távolodik és hárítja magától a mobiltelefon jóvoltából a legényt. A dolog már/vagy most nem aktuális. Menet közben kiderül, hogy a Taxis csemetéje, a Cornel nevű fiú is (Székely Attila) lóg az éjszakában egy Ildikó nevű leánykával (Horváth Orsolya). Csak úgy… Aztán a Taxis életének különleges vonatkozásai tűnnek elő a múltból, valami megmagyarázhatatlan ragaszkodás a Gyöngyhajú lány kezdetű Omega-dalhoz, az ifjúsághoz vagy kockáztassuk meg: az elveszített nyelvhez és egy másik kultúrához. Kicsit balkáni, kicsit közép-európai hangulatot sugall a film. Ilyen. Ezzé lett Erdély fővárosa. Vajon milyen lenne, ha egy hajnali taxival egy teljesen más városba érkeznénk, abba, amelynek megmaradt a természetes kontinuitása az utóbbi kilencvenvalahány esztendőben és így hajnalba nyúlóan is nyitva lenne a főtéren “az” a New York kávéház, s halk cigány- vagy világzene szűrődne ki belőle a tágra nyitott ajtókon, esetleg az Omega-örökzöld…

Éjszaka a Földön, 20’ (2010)

Jim Jarmusch tiszteletére

Rendezte: Visky Ábel. Szereplők: Virgil Müller, Pál Botond, Székely Attila, Horváth Orsolya, Gergely Katalin. Producer: Lakatos Róbert. Zene: Omega – Tízezer lépés LP, Gyöngyhajú lány – Presser Gábor zeneszerző, Adamis Anna szövegíró (1969). Operatőr: László Lóránd. Vezető tanárok: Bálint Arthur, Buglya Sándor, Fazakas Áron, Felméri Cecília, Lakatos Róbert. Támogató: Szülőföld Alap. Gyártó: Sapientia EMTE.

Visky Ábel: Night on Earth

Tavaszi kitárulkozás

Both Rita rendező

Egy bérház lépcsőházában, illetve belső udvarában, valahol hátul van egy tűzfalak közé beékelődött zsebkendőnyi udvar vagy terasz (?), amelyet ruhaszárításra használnak a lakók. Másra nem is nagyon alkalmas… Sok ilyen hely létezhet… Egyébként egyszereplős filmetűd, hiszen a férfi (Buglya Sándor) éppen csak felvillan a kopott lépcsőházban, s köszönés nélkül megy el a nő mellett (Plájás Zonga). Egyazon lakóközösségben élhet e két ember, de teljesen idegenként. Nem látni a körfolyosót, amelyre a lakások bejárati ajtói nyílnak, s ahová sok ablakból ki lehetne lesni. Nem látni semmit az együvé tartozásnak azokból az apró jeleiből, amelyek e százéves vagy még annál is régebbi házakat jellemzik. Illetve jellemezték. Nem volt igazán jó ez sem, csak olyan volt, amilyen, másfajta életre késztette az embert (mint – mondjuk – a létezett szocializmus idején épült tömbház), kihallatszott a veszekedés meg a hangosabb szeretkezés zaja, érezni lehetett a kiáradó krumplipaprikás, a pörkölt vagy a nyomor illatát. Ha megállt az ember – mondjuk a negyediken – és körülnézett, alá az alsó szintekre, egyszerű kis életek villantak fel a szeme előtt, nem szappanoperák, hanem a jelen valódi kis mozaikkockái, amelyek oly észrevétlenül illannak tova a múltba. Olyan Bereményis, József Attilás, mintha megállna mégis az idő valahol a múltban/félmúltban. Talán Pest? Nyócker? Talán Kolozsvár belvárosának valamelyik rozzantabb bérkaszárnyája lenne a hely? Nem ez a lényeg, hanem az, hogy el innen…

Egy pillanatnyi csoda

Elvágyódás villan fel a nő szemében, amint kilép a hátsó/vagy belső udvar betonjára a vakolatot vedlő salétromos falak közé. Hiszen tavasz van talán – a mogorva szomszéd épp a gyereke szánkóját cipelte fel az imént – és feltartóztathatatlanul süt a nap (erre mondják, hogy hétágra?). Csak egy kis merengés a fehérnemű teregetése közben. Játék az árnyakkal. Mintha a nő vetkőzne, mintha kitárulkozna a fényben. Mintha tavaszhoz szépülne. A szürke városlakó egy pillanatra felragyog a fény-árnyék játékban, de aztán mennie kell, hiszen várja a konyha. Az is lehet, hogy gyereket hagyott magára a lakásban. Zajok szűrődnek be odakintről. Rendőrautó vijjogása hallatszik? Vagy mentő szirénája lenne? Vissza kell térnie oda, hol a veszélyek és az élet valósága leselkedik rá(nk). Ennyi volt a flört. Ez a pillanatnyi elvágyódás, ez a röpke kitárulkozás. Csak. Ennyi. Akár az életünk.

Flört, 9’ 30” (2008)

Rendezte: Both Rita. Operatőr: Both Rita. Szereplők: Buglya Sándor, Plájás Zonga. Tanárok: Buglya Sándor, Balogh Zsolt, Lakatos Róbert. Támogatók: Szülőföld Alap, Dunatáj Alapítvány. Gyártó: Sapientia EMTE.

Flirt

Lépcsőház a régi házban

Simó Márton

“Tizenegy “szapis” film – (1.)” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Megkérdeztük a Sapientia EMTE Rektori Hivatalát. Még nem működik a mesteri képzés, de az akkreditáció megszerzése óta dolgoznak a képzés bevezetésén. Ezidáig Bukarestben vagy Budapesten mesteriztek a szak végzősei.

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.