Amikor az amerikai Life magazin főszerkesztője azt a kifogást emelte André Kertész fotói ellen, hogy nem illeszkednek a cikkek írott szövegéhez, hogy önálló életet élnek, sőt: néha az ellenkezőjét közlik annak, ami az írásban áll, talán nem is gondolta, hogy egy fotóművész számára mindaz, amit elmondott, valójában a legnagyobb elismerés hangján megszólaltatott dicshimnusz. Hiszen, igen, valójában ez a fotózásnak, mint művészetnek a lényege, hogy ezúttal az írásművészet egy szintén magyar klasszikusát parafrazáljam: a fénykép az Úr, és nem csak cifra szolga.
Nos, a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár látogatói abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy nem kellett tanúi legyenek a különböző műfajok hol áldásos, hol áldatlan vetélkedésének, hanem önmagukban csak a fotográfiákat szemlélhették, mellék- és mellékes hatások nélkül. De – mint minden laikusban – bennünk is felmerül a kérdés, hogy: mi is a fotográfiának, mint művészetnek a lényege?
Roland Barthes a jó nevű francia kritikus, irodalomtudós az alábbiakat mondja a fotóművészetről: „Először is alaposan végig kellett gondolnom, és lehetőleg világosan meg kellett fogalmaznom (…), hogy mennyiben különbözik az, amit a fotográfia ábrázol attól, amit a többi ábrázolási rendszerek ábrázolnak. “Fotográfiai ábrázoltnak” nem azt a fakultatíve valóságos dolgot nevezem, amelyre egy kép vagy jel utal, hanem a fényképezőgép lencséje elé állított szükségszerűen valóságos dolgot, azt, aminek híján fotográfia sincs. A festészet a sosem látottat is képes imitálni. A beszédben olyan jelek kombinálódnak, amelyeknek van ábrázolt-juk, de ezek önkényesek is lehetnek, és nagyon gyakran valóban azok. Ezzel szemben a Fotográfiát nézve soha nem tagadhatom le, hogy a dolog ott volt. Benne a valóság és a múlt együtt van jelen. Minthogy ez a “kényszerhelyzet” csak a Fotográfiára jellemző, kizárásos alapon ezt kell a Fotográfia lényének (…) tartanunk. Egy fényképen nem a Művészetet, nem a Kommunikációt keresem, hanem a Referenciát; azt, amit az ábrázoltról elmond; ez a Fotográfia alaprendeltetése. ”
Nos, ha ez az alaprendeltetése, Kertész fotói e rendeltetésnek minden tekintetben eleget tesznek. Megható, néha megrázó szembesülni azzal, amiről e képek tudósítanak. A múltnak egy-egy olyan darabkái ezek, melyek Kertész gépe nélkül menthetetlenül elenyésztek volna. De nem enyésztek el, hanem itt maradtak kimerevítve, és paradox módon mégis élettel teli, tanúskodni saját jelenükről, arról, ami volt és ami nem volt, ami lett és lehetett volna, tulajdonképpen a mi „előidőnkről”. Lehet sokat olvasni és írni egy-egy történelmi korszakról, de néha egy fénykép többet mond egy fejezetnyi írott okfejtésnél. Például, az a Kertész-fotó, amelyen az első világháború végén katonák szabadítják meg társukat egy rangjelzéstől, azok az arckifejezések mindennél beszédesebben árulkodnak a hadsereg akkori állapotáról. Arról, hogy hiába minden utólagos spekuláció, valóban nem volt menekvés, mindaz, ami azután következett, végzetszerűen elkerülhetetlen volt. Ama egyetlen fotó önmagában szociográfia, történetírás, pszichológia és irodalom. És egy kő, mely nem akar leesni a szívünkről. Aztán az is figyelemreméltó tény, hogy ezek a fotók nem csak egy letűnt korszak jeleit közvetítik, nem egy hangulatos, de holt anyag, hanem mint valami élő organizmusok, folyamatosan alkalmazkodnak a körülményekhez, a változó időkhöz. Mert mást mondott pl. a pózoló Károlyi Mihály portréja elkészülése idején, mást mondott az ötvenes években, és mást mond napjainkban, közel száz esztendő távlatából. De nincs ez másképp az urbánus tereket ábrázoló képekkel sem, hiszen gondoljunk bele, hogy mit üzent egy az ötvenes években készült kép a második világháborúból éppen csak kilábalt, normalizálódni akaró, az építkezések lázában élő világ számára, és mit üzen a mai a természet közelébe visszavágyó, ökológiai fenyegetésektől és katasztrófáktól megroggyant világunknak.
Túl a szakértő számára valószínűleg csemegének számító fényképezéstechnikai vívmányokon, perspektívákon, látószögeken, „torzításokon”, ami a laikus számára igazán megható az az, hogy Kertész mennyire ragaszkodik az emberhez, az emberalkotta világhoz. A száz fotóból álló sepsiszentgyörgyi tárlaton nincs egyetlen olyan lencsevégre kapott tér sem, amelyben az ember ne lenne jelen, vagy amely ne viselné magán az ember kéznyomát. Remek érzékkel fókuszál az ember intim pillanataira, ama időszegmentumokra, amikor az ember nem játszik szerepet, nem előad, nem bemutat, nem társadalmi lény, hanem önmaga, önmagába feledkezve. A fronton sem a csata, az „akcióhős” érdekli, hanem az a pillanat, amikor a katona, a háló csöndjében és lélekben már rég otthon, levelet ír. Nem tudjuk, kinek, de érezzük és az arcáról leolvassuk, hogy otthon maradt szeretteinek. Elsősorban a magányos, természetes közegéből kiszakított embert látjuk benne, s csupán másodsorban sejlik fel bennünk frontharcos mivolta, melyre csak egyenruhája, s a háttérben katonás precizitással összehajtogatott pokrócok sora utal. De hasonló remekmű a Latrina, vagy a meseolvasásban elmélyült mezítlábas gyerekeket ábrázoló fotó. És még sokáig folytathatnám.
A kiállítás 2012. március 4-ig látogatható a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban, aztán március 6-tól a nagyszebeni Bruckenthal, április 11-től pedig a brassói Szépművészeti Múzeum látja vendégül.
Lakatos Mihály
(2012. február 8., Székely Nemzeti Múzeum, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy)